A várakozás percei

A vasárnapi 12 óránál nincs rosszabb, még úgyis, hogy viszonylag nyugi van és unatkozol. Sőt, úgy talán még rosszabb, mert sokkal nehezebben telik az idő. A velem együtt dolgozó csoportvezetővel mindössze 2 mondatot ha szóltunk egymáshoz. Nagyon kínos és kényelmetlen szitu, de legalább tudtam haladni az adminisztratív feladataimmal. Végig az járt az eszemben, hogy vajon ez lesz az utolsó hétvégezésem? Szinte utoljára kell megválaszolnom azt a sok, bagatell kérdést, amit az ügyintézők feltesznek és ezzel már türelmem határára érek?

Be is szóltam pár embernek, mert egyszerűen szörnyen hülyeséget beszéltek, vagy épp beszélni sem tudtak. Sokaknak felnőtt ember létükre nehézséget okoz egy kérdést feltenni az anyanyelvén, majd udvariasan megköszönni a választ. Sok ember nem tudja érthetően elmondani, amit szeretne, se füle, se farka nincs a mondatainak. Mielőtt telefonos ügyfélszolgálaton dolgoztam volna, nem is gondoltam, hogy ennyi ostoba és hülye ember létezik. Pedig van, méghozzá nem kevés. Az a csoda, ha valaki felfogja, amit mondok és tudja, mit akar. Siralmas a helyzet, nem is csoda, hogy nagy többségben azok dolgoznak nálunk, akiket máshova már nem vesznek fel.

Négy évet töltöttem már el itt, ez idő alatt sokkal türelmetlenebb lettem és bunkóbb is, kevésbé bírom elviselni az embereket, ami ha úgy vesszük, érthető, hiszen a mindennapos jópofizás kb. 100 emberrel leszívja az ember energiáját. Főleg egy olyan introvertált személyiségét, amilyen én is vagyok. Tehát biztos, hogy nem szeretem azt az énem, aki a munkahelyen vagyok és nem is illik hozzám ez a munka. Mert valójában sokkal kedvesebb és mosolygósabb voltam, aki ha nem is állandóan, de azért szeretett emberekkel beszélgetni. Ennek már híre-hamva sem maradt.
Sokat vacilláltam az elmúlt pár napban, hogy menjek vagy maradjak?

Hiszen itt lenne ez a munkalehetőség, ami korántsem biztos, de mivel esélyesnek látom magam, elgondolkoztatott. Azon, hogy jó lenne-e kevesebb pénzért helyben lenni?
Egy-két napig még inkább a mostani felé húzott az eszem (a szívem már rég nem) a pénz miatt, hiszen én legalábbis csak ezért bírtam ki ott ennyi időt. De egyvalami meggyőzött, mégpedig hogy ilyen lehetőség azon a településen nem lesz még egy, míg Szegeden azért több munkát is lehet találni, - legalábbis a semminél többet, ha jobbat nem is.

Szóval ha felvesznek, mindenképp megyek, annak ellenére, hogy a kísértés megvan mostanában is, mivel fizetésemelést kapunk. Viszont albit kellene fizetnem, és egy idegen 23 éves gyerekkel kéne együtt éljek a párom helyett, aki sanszos, hogy nem sokat fog takarítani maga után és inkább bulizik.
De kételyek vannak bennem. Ma is végigmentem azon a településen, és az emberek megbámultak (megjegyzem, nagyon semlegesen öltözködök), mintha legalábbis cirkuszból szöktem volna. Már elszoktam ettől a falusi szokástól, de tudom, hogy van, mert én is inkább egy falusias környezetből  jöttem Szegedre. Vannak emberek, akik nem túlzottan szimpatikusak és butának is tartom őket, így sokat nem fogok ott sem jópofizni, egyedül párom haverjait tartom jófejnek  (szimpatikus lánnyal még nem sikerült összefutni), de velük se mindig van kedvem beszélgetni. Aztán kicsi hely, mindenki mindent tud rólad, lehet, rólam is pletykák keringenek, sosem lehet tudni.
Csak abban bízom, hogy az életmódomat tudom tartani, ugyanis jelenleg mínusz 11 kilónál tartok, úgy is, hogy nyaraltam és néha bűnöztem is. De annyira megszoktam ezt, hogy már nem szeretnék visszaállni a régire.

Igen, félek a változástól, mint mindenki. Én talán jobban is.

Már jó lenne tudni valamit - akárhogy is lesz. Ennyit még egy munkalehetőségen se gondolkoztam.
De amint kiderül valami, azt is megírom.