Hangok a csendben

Visszaolvasva az előző bejegyzéseimet, igen sokszor csak azért írok, hogy panaszkodjak.
Nos, most nem szeretnék negatív lenni.
Most egy olyan szakaszban van az életem, amikor nem az ismerősök, barátok vesznek körül, hanem magamba kell fordulnom. Elmélyültnek kell lennem, gondolkodónak. Meg kell álljak, hogy körülnézzek az életemben. Rájöttem, a csend és a magány nem azért van, hogy antiszocializálódjunk. Éppen ellenkezőleg. Kell egy nyugalmi állapot, csend a vihar előtt. Amikor átgondoljuk, hogyan tovább. Kik azok, akikre szükségünk van, és mi az, amin tovább kell lépnünk.

Amikor otthon voltam szabin, ismét jósoltam magamnak a Ji-Kingből (Müller Péter Jóskönyvében). És a könyv, mint már oly sokszor, ismét eltalálta a jelenlegi állapotomat. Pont azt a helyzetet írta le, amiben vagyok. MUNKÁLKODÁS AZ ELROMLOTTON. Egy bezápult helyzet, amelyben a feladatom, megtalálni a bajok okát, és meg kell szabadulnom a múlt nyomasztó emlékeitől, a mérgektől. Nem szabad ítélkeznem mások felett, ez nem sorsszerűség, amiben vagyok, csupán emberi hiba. Tiszta lappal kell indulni. Sorsom jó fordulata előtt állok.

Tehát el kell engedjek, meg kell bocsássak. Amikor a kollégám mondja, "engedd el", bármire, ami bosszantó. Igaza van. Így kell hozzá állni, máskülönben felőröl minden.

Nem vádolok senkit, és nem szabad úgy gondolkodnom, hogy nem érdekel, mi van vele. Ugyanis pont ez a berögzült gondolat volt az, ami miatt mások is eltávolodtak tőlem.
Nehéz visszafordítani, nem is lehet. Megpróbálhatok kedves lenni, ha valaki már beskatulyázott magának (pl. melóhelyen vagy  más ismeretségi körben). De legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Sokszor viselkedtem úgy, ahogy nem kellene. Nem mondom, hogy ezután nem lesznek ballépések, hiszen amíg az ember él, téved.
Viszont tanulok belőlük. Most megpróbálok így gondolkozni. Ha változik valami, jó. Ha nem, hát akkor megpróbálom másképp.

Tudom, ez is csak egy próbatétel.

A csendben jönnek a legerősebb, leghangosabb hangok. Úgy nem jó, ha közben tévézek vagy olvasok, hiszen önmagammal kell lennem. Közvetlenül alvás előtt előtörnek a

gondolatok.
Tegnap például eszembe jutott pár ember, hogy vajon ők gondolnak-e rám? Eszükbe jutok-e néha?
És arra gondoltam, ha csak annyira, mint néha ők nekem, akkor már megérte megismernem őket.
Én mindig úgy gondoltam, ha valaki eszembe jut, nem véletlen. Most leírhatnám, hogy elküldte felém a gondolat rezgéseit tudattalanul, de ez talán nagy hülyeség lenne.


Én azt ajánlanám, mindenkinek, akinek csak tudnám, hogy maradjon csendben magával pár percre és gondolja át, mi az, ami igazán számít.

Kivonulás a társadalomból... Út a vadonba film

Több mint egy hete facebook nélkül vagyok. Nagy dolog ez olyasvalakinek,aki már szinte facebook függő volt,és folyton felnézett az oldalra, hogy jött-e értesítése. És persze szinte sose jött.
Gáz ilyen dolgokon pörögni,én bevallom. De mostmár legalább ilyesmin nem jár az agyam, nem esek kétségbe, ha nem kapok lájkot.Én ennél értelmesebb vagyok.

És hogy azóta ki vette észre, hogy nem vagyok fent?
Hát, szinte senki. Valakinek mondtam is,de most nem volt az, mint tavaly,amikor kerestek emiatt.Látszik,mennyire letojnak engem,dehát végülis magasról tettem rájuk én is,így nem is csoda.
Biztos nem tűnök szerethető embernek, ha most valaki engem olvas, biztos azt gondolja, mekkora hülye vagyok, meg amúgy is mit számít a facebook? Miért ez a mérce? Korunk megrontója.
Tehát nem sok vizet zavart az eltűnésem, ha észre is vették,senki se említette. Talán nem is baj.

Valamelyik nap megnéztem az Út a vadonba című filmet (Sean Penn rendezése). Egyszerűen lenyűgöző. Ritkán mondok ilyet, elég kritikus vagyok a filmekkel szemben, de ez... Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen.
Igaz történet, egy huszonéves srácról szól, aki úgy dönt, elszökik otthonról egyetem után, és elindul Alaszkába gyalog, stoppal, mikor hogy. Mintegy kivonul a társadalomból,a természet gyermeke lesz.A filmnek olyan hangulata van, ami egyből magába szippantja az embert. Szeretem, ha narrátor is van a filmben, egyébként is útikönyv és naplószerű az egész. A végét nem árulom el, ha valaki esetleg még nem látta,de az biztos,hogy kellemes két és fél órát fog eltölteni, ha megnézi ezt a filmet.

Tele van jó idézetekkel, én ezt írtam ki közben magamnak:
"Téved,ha azt hiszi,hogy az élet örömei csupán az emberi kapcsolatokból adódnak.Itt mindent Isten teremtett és ott van mindenben,amit megtapasztalhatunk.csak másképp kéne néznünk a dolgokra." 

"Egyesek úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet. Csak csendesen továbbállnak a semmibe, és próbálják lezárni a múltat."


A végén persze megcáfolni látszik az a gondolat, hogy nem fontos az emberi kapcsolat, hiszen az ember mégiscsak társas lény, mindamellett, hogy a természet része.

Biztos sokan gondolkoznak azon, hogy milyen lenne mindent magunk mögött hagyni,és megszökni, csak utazgatni a világban (a filmben az utazást a szökéssel hozzák összefüggésbe). Csak hát annyi társadalmi kötöttség van, meg kell felelni,  iskolába, munkába kell járni, nem marad szabadsága az embernek, legszebb, legfiatalabb éveit pazarolja el taposómalomban, hogy aztán úgy haljon meg, hogy semmit sem élt, csak folyton a négy fal között volt. Én is félek ettől, és legszívesebben neki vágnék egy hoszú útnak.. Persze én szólnék előtte a számomra fontos embereknek, hogy ne aggódjanak,de ezt leszámítva senkinek. Mindenki gondoljon,amit csak akar.

Igazán az ember önmagát a természetben találja meg. Ott tisztul ki a feje, a csendben, nem a város vagy az emberek zajában.


És egy szuper zene ehhez a gondolatmenethez:

Eddie Vedder: Long Nights 

Facebook nélkül

Egyszer fent... egyszer lent.
Most ismét lent.
Az,hogy a barátommal még mindig csak ott tartunk,hogy mikor költözünk már össze, nem viszi előrébb az életemet, sem a kapcsolatunkat.
Egyre kevesebb emberrel beszélgetek,és hogy őszinte legyek,nem is vágyok mások társaságára.
Folyton csak a pozitív gondolatokat szajkózzák.. egyik kollégám próbál biztatni,és persze a barátom, de sikertelenül. Egyszerűen képtelen vagyok már pozitívan gondolkozni.Minden nap úgy kelek fel, hogy mi értelme egyáltalán felkelnem,nem érzem ott jól magam,ahol most vagyok,de máshol se hiszem,hogy jobb lenne.
Együtt akarok élni valakivel,akit szeretek,és aki engem is szeret. Nem hiszem,hogy ez nagy kérés másfél év után. Vagy el szeretnék menni egy hétvégére kirándulni,de ez se jön össze,kell a pénz másra.Tudom,hogy jót tenne mindkettőnknek,de ezért nem tud tenni.
Ő egy flegmatikus személyiségtípus,én pedig melankolikus.
Ilyen a személyisége, így kellene elfogadnom,de nehéz.

Tegnap este úgy döntöttem,törlöm magam a facebookról.Meguntam a felszínes képeket, azt, hogy ki hol nyaral, ki hogy jön össze ezzel-azzal, hova mennek,hol buliznak,  házasodik, szül. Hogy halad előre az élete,míg nekem egy szinten van megrekedve lassan három éve. Egyszerűen nem történik semmilyen nagy változás.
Meg aztán folyton fent lógtam, magamat kínoztam ezzel,időt veszítettem. Inkább blogot írok,mint hogy ott lógjak.
Aki akar,keres,bár az utobbi pár hónapban alig keresett valaki,ezért azt hiszem,sokan észre se fogják venni,hogy már nem vagyok fent.
A netről megismert lány,akivel azóta furcsa barátság alakult ki (egyszer még talán arról is írok) azt hitte, letiltottam és azért nem lát. Ő volt az első, aki jelezte. A második a barátom,neki se szóltam. Gondolta, hogy töröltem magam,tavaly is csináltam ilyet,igaz,két hónapig bírtam.
Emailezgetés, SMS-ek mentek, bár azóta már van viberem,és ott is tud írogatni,aki szeretne.

Mivel mindenki el van foglalva a saját jelentéktelen,de szép fényben feltüntetett életével,észre se veszik,hogy kihullanak mellőlük az emberek.

Mindegy, legalább ezzel nem lesz gondom.
Nem alakítom a profilom. Rejtett, sőt, láthatatlan ember akarok lenni.
Azt hiszem, a legjobb úton haladok.

Semmi sem biztos... De remény mindig van

Akár egy nap alatt is veszélybe kerülhet az ember állása...

Ma bejelentették, hogy leredukálják a számát azoknak, akik abban a pozícióban dolgoznak, mint én a cégünknél, ami azt jelenti, hogy vagy maradok a pozíciómon (amire nem sok esélyt látok), vagy lefokoznak.. De úgy is dönthetek, hogy felmondok. Még jó, hogy egyébként jól végzem a munkámat, és azok, akik nem végzik jól, még mindig ott vannak. Persze ne keressünk benne logikát, rációt...
Az nincs benne, sok kérdés felmerült, semmi sem biztos, június első két hetében derül ki, hogy maradok-e a pozíciómban. De már nem is biztos, hogy szeretnék. Azok is annyit kapnak, akik sima ügyintézők.. Nekem miért ne lenne jó?
Talán mert többre vágyok, mint mindenki más? Unom már a nyolc órás telefonálgatást, bele lehet fásulni, idegileg ki lehet készülni, azt pedig nem szeretném. Biztos beadnám a kulcsot előbb vagy utóbb.
És akkor jön a kérdés: Mi lenne helyette? Telefonos ügyintézői munka ugyancsak. Abból már nem kérnék, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor.
Nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy azt mondhassam, oké, elvegetálok munka nélkül szüleim mellett vagy valaki mellett, amíg találok egy jobb melót, hiszen az albérletet fizetnem kell. És akkor hiába az emberi büszkeség meg hogy lefokoznak... élni kell valamiből.
Nincs saját lakásom, kilátásom sincs arra, hogy legyen. Persze elköltözhetnék, de mindenhol albérletet kell majd fizetnem. És akkor már szinte ugyanott tartok... Lehet, hogy többet keresnék, de több lenne az albérlet is. Előrébb nem vagyok se így, se úgy.
Talán azon kevesek közé tartozok az országban, akik nem akarnak külföldre menni dolgozni, ha NEM MUSZÁJ.
Megélni éppen lehet így is, csak ÉLNI nem.

Egy frissen végzett egykori csoporttársam ment most Angliába bébiszitterkedni.
 Irigykedtem rá eleinte, már nem annyira. Mindenkinek megvan a maga sorsa, valamiért ott van, és ő van ott, nem én.
Persze bennem van néha, hogy ki kellene menni külföldre.. szomorú, de nem azért tanultam annyit egész életemben, hogy külföldön mosogassak vagy pincérkedjek... Hogy cseléd legyek  odakint.
És nem minden a pénz. Nekem hiányozna a családom. Barátaim nem igazán vannak, legalábbis olyan, akit nagyon hiányolnék, így azt itt tudnám hagyni. De sok hátránya is van a dolognak. Előny a pénz, és mindenki ezt látja. De lehet, hogy egész nap csak dolgozol, egy lukban laksz, olyan munkát végzel el, amit bárki tudna... Ez is csak egy része. A negatív része.
Akinek bejön, annak jó. Sokaknak nem jön be, és erre több példa is van.
Végülis sokan itthon kötnek ki. Ha normális fizetések lennének, nem ez történne. A legtöbben itt szeretnének boldogulni, csak nem tudnak.

Nézzük a jó oldalát:

Örüljek, hogy van még munkám, hogy nem azt mondták, mehetek, hanem hogy maradhatok. Csak a feltételek változnak.

Aztán mondhatjuk azt is, hogy lehet, hogy egy kudarc az életem, de legalább megpróbáltam :D

A munka mellett pedig kérdéses az is, maradok-e ebben az albérletben, Legszívesebben egyedül laknék, de anyagilag nem jönnék ki jól.
Biztos felszínesnek tűnök, de néha megértem azokat, akik gazdag pasit választanak maguknak.. És szomorú, hogy már csak így érzi az ember, hogy boldogulni tudna.

Kösz, megvagyok, semmi különös...

Mostanában semmihez nincs kedvem, elég kedvetlen és olyan minden mindegy hangulatomban vagyok.
Múlt héten próbáltam feldobni a napjaimat, elmentem aerobikra egy kolléganőmmel (bár ha én nem találom ki, sose megyünk el), majd csütörtök este iszogatni és bulizni is elmentünk (volna), de nem voltak sokan a Hungiban (ami egyébként jó kis szórakozóhely), így hazamentünk már egykor.
Hétvégén összesen 5 helyet jártam be, voltam Szegeden, barátoméknál, majd Mártélyon, aztán Orosházán, majd Aradon, vasárnap már jöttem vissza Szegedre. Úgy éreztem, nem pihentem ki magam, nem volt jó érzés hétfőn munkába menni.
Mostanában új munkahelyen is gondolkozok, egy volt egyetemi csoporttársam és ex-lakótársam olyan jó helyen dolgozik (persze Pesten) és annyival többet keres nálam, mindenféle juttatásokkal (és megjegyzem, nem igényel sok tudást a munkája), hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy én is Pestre költözök, és ha nem is ezt a pozíciót, de egy másikat megpályázok. Úgy érzem, ezen a helyen nem becsülnek meg minket (legalábbis fizetésben biztos nem), bár nyilván ez is csak "biztos" munkahely, és el lehet menni, ha valami nem tetszik, ahogy ezt a főnöknő meg is jegyezte egyik nap. Abban persze igaza van, hogy ha valakinek nem tetszik, le lehet lépni, de amíg ott van, csinálja a munkáját 100%-al. Tegye oda magát. Persze hozzá tenném, hogy sztem ő még kezdőként is bizonyára többet keresett nálunk....  Így könnyű beszélni.
Olyan rossz, hogy azért tanultam ennyit, hogy ne legyen egy olyan munkám, amit szeretek és ahol még meg is becsülnek. Nyilván sokan vannak így ezzel rajtam kívül.

Az ember sokszor érzi úgy, ha összefut egy régi ismerőssel az utcán, és megkérdezi tőle, hogy mi újság, hogy nem történt vele semmi különös. Aztán ahogy jobban belemélyednek a beszélgetésbe, rájönnek, azért mégiscsak zajlik az élet. Ha nem velük, másokkal, a körülöttük lévő emberekkel.
Nocsak, eljegyezték, terhes, vagy már nincsenek együtt, kiment külföldre, lett munkahelye vagy most küldték el.. És akkor rájössz, nem is olyan unalmas az élet.

Én magam mindig agyalok. Ne túl jó, az igaz, inkább sodródnék néha, de már nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb.
Tudatos tervezés vagy majd lesz valami?

A párom az utóbbit vallja, én meg inkább az előbbit.
Szeretem tudni, mi lesz a jövőben, szeretnék valamire alapozni, építeni, biztonságot szeretnék, mint minden nő. Arra nem lehet építeni, hogy majd alakul valahogy. Vagy mondja meg, hogy NEM lesz  sehogy vagy pedig lássam, hogy történik valami.

Rájöttem arra is, hogy egészen addig, hogy diplomát kapok, megterveztem az életem. Tanulás, szorgalom, egyetem, albérlet. De hogy utána mi lesz?
Egyszerűen nem voltak terveim már erre vonatkozóan. Mintha a diploma lett volna a célom, és aztán hátra dőlhetek.
Volt valami kicsinyke elképzelésem, hol szeretnék dolgozni, de semmi konkrét.
Aztán arról is volt, hol szeretnék élni. de már az az igazság, hogy ebben sem vagyok biztos.
Folyamatos kétségeim vannak mindennel kapcsolatban.
Emberek, helyzetek, helyek. Jövő.

Kaptam már meg korábban, hogy nincsenek céljaim, és jól elvagyok a könyveim világában. Ez mondjuk igaz, a könyv átvezet egy másik világba és addig nem gondolkozok a sajátomon.
De erre lehet alapozni? Majd tudja Isten, hova sodródjak? Oda kerülök, ahova kell az Ő akarata szerint?

Most azt mondom, igen, talán Isten elrendezi. Hiszen én hiába tervezek valamit, ha nem az Ő akarata szerint való...

Lehet, hogy ma azt mondom, nincs semmi különös, de jövő héten már feje tetejére áll a világ...

Sohasem mondunk búcsút, mire tanít egy helyzet, ne ragaszkodj..

3 kedvenc idézeted ragadnék ki ma a sok-sok idézetből, amelyek éppen abban a pillanatban jól estek vagy úgy éreztem, általuk jobban megértettem valamit.
Az idézetek akkor hatnak a leginkább, ha épp abban az adott élethelyzetben vagy, amiről szól. Mindenki magára tud vonatkoztatni egy-egy mondatot, közzé teszi, gondolkozik rajta és másokat is gondolkodásra késztet.
Az első:

Előfordult, hogy akiről azt hittem, már rég búcsút mondtunk egymásnak, hirtelen felbukkant az életemben, legyen szó volt barától vagy barátnőről. Való igaz, sok-sok emlék van, ami összeköthet bennünket és vannak megmagyarázatlan, lezáratlan dolgok. De mi van akkor, ha én zárok el egy kapcsolatot szándékosan? Pontot teszek a végére? Nos, ez talán pont arról szól, hogy hiába akarok én pontot tenni valaminek a végére, ha a másik nem úgy gondolja, vagy ha az élet úgy hozza, hogy még legyen közünk egymáshoz.

A második idézet:Ne ragaszkodj semmihez, és tiéd a világ.

Ez is szép gondolat, engedd el, ha szereted, ha a tiéd, még úgyis vissza fog jönni vagy rád fog találni, akár ha egy dologról van is szó.

Volt olyan, hogy lemondtam egy nyári számomra álommelóról (önkéntes), azt hittem, nem fog sikerülni, úgymond ELENGEDTEM magamtól, és pont akkor érkezett meg hozzám mégis a lehetőség. Ez nyilván ugyanúgy személyekre is vonatkozik. Bár a "vonzás törvénye"  alapján pedig gondolj rá, így bevonzod magadhoz, tény, hogy utóbbira is volt már példa.Vagy megérzés volt vagy tényleg bevonzás: aznap tudtam, hogy találkozni fogok egy személlyel, akit már rég láttam. És valóban így történt. 

És ha már vonzás, íme a harmadik idézet: 

A semmi sem történik ok nélkül, én ebben hiszek - már leírtam korábban.

Minden helyzettel dolgunk van. Nem véletlenül vagyunk egy adott szituációban - bármilyen is az. Ebből tanulhatunk, majd léphetünk tovább. Utólag örülök a kellemetlen szituknak is, hiszen erősebbé tettek. 

Tehát összefoglalva:

Mondj búcsút nyugodtan a múltnak a lelkedben legalábbis, ha kell, még úgyis vissza fog térni, nem tehetsz semmit ez ellen. 

Vidék vs. város

Csaknem hét éve élek Szegeden. Különböző albérletekben, valahol több évet töltöttem, volt, ahol csak pár hónapot. Mindig is arra vágytam, hogy egy nagyobb városban lakhassak - legalábbis még gimiben. Itt van élet, este is járkálnak emberek az utcákon, mindig történik valami.
Egyetem alatt kiélveztem a szórakozóhelyek- nyújtotta lehetőségeket, a diák kedvezményeket, kulturális rendezvényeken vettem részt. Úgy éreztem, enyém a világ. Tetszett, hogy szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, elkezdtem önállósodni, habár még mindig szívesen és gyakran jártam haza.
Sosem voltam bulizós, de ez az egyetem alatt megváltozott. Lakótársaim belevontak a bulikba, egy idő után pedig én is elkezdtem élvezni, szívesen mentem el velük, volt, hogy én találtam ki, hogy menjünk el valahova. Ismerkedtem, randiztam, nagy város, sok új embert ismertem meg. Az egyetem után itt lett az első munkahelyem, tetszett, hogy nem kell sokat buszozni, hogy eljussak A pontból B pontba, hiszen általában belvárosban laktam. Egyből otthon voltam, este, ha el is mentem valahová, nem kellett buszhoz, trolihoz igazodni, akkor mentem el, amikor kedvem tartotta.
Bár múlt időben írok erről, ez a tényező mai napig erős kifogás amellett, hogy itt, Szegeden maradjak továbbra is.
Mindig van hova beülni, kimozdulni, fesztiválok, programok, pezsgő élet (bár főként az egyetemistáknak, mint munkaidőben rájöttem), van hol normálisan bevásárolni, akár kaját vagy ruhadarabot.
De néha egy olyan dolog ütötte fel a fejét bennem, amit bizonyára sok városlakó átérez. Vagy inkább az, aki hirtelen a csendes, nyugodt kisvárosi kertes házból egy vidéki nagyváros belsejébe kerül: ez pedig az ELMAGÁNYOSODÁS. Sétálok az utcán, elnézem a hatalmas épületeket, a szép parkokat, és hiába vesz körül sok ember, úgy érzem, egyedül vagyok.
Előveszem a cigimet (megjegyzem, sosem dohányoztam Szeged előtt, sőt, megvetettem), de valahogy úgy éreztem, erre szükségem van. Ez a magány hozta magával a kocsmába beülős néhány estét, ami miatt biztos sokan lenéznek, de egyszerűen úgy éreztem, szükségem van társaságra.Az is megesett, hogy csak úgy sétálni indultam céltalanul, a rakpart felé. Hangulatos, de nincs kivel megosszam. Itt senki sem ér rá, dolgozik, aki pedig igazán fontos lenne, nem ebben a városban lakik.
Aztán kollégáimtól hallottam, hogy sokan panelben élnek (albérletben) a gyerekükkel, pl. tizedik emeleten. Egy városban laknak, ahol minden adott - és mégis ez milyen élet? Nekem is ilyen kell?
Viszolyogtam attól sokáig, hogy én innen elköltözzek egy kisebb városba, netán községbe. Ezért jöttem ide tanulni. Az, hogy utána mi lesz, nos, talán én se gondoltam végig. Valóban itt szeretnék családot alapítani? Itt lakni albérletekben? Ha belegondolok, mennyit költöttem albérletre minden hónapban! Utazás vagy már egy lakástakarék része is kijöhetett volna belőle.
Sokkal jobb lenne egy saját ház ... A saját cuccaimmal, tárgyaimmal, a könyveimmel, amelyek az otthoni padlásunkon porosodnak, és nem velem vannak.
Nem gondoltam arra, hogy itt hagynám Szegedet, amíg meg nem ismertem a páromat, aki egy községben él. Akit sokszor nem értettem, miért szereti azt a helyet. Hiszen ott nincs semmi, nem néz ki jól, sok helyen földút, semmi kikapcsolódási lehetőség, sok "alja" ember. De ő kontrázik folyton. Azt mondta, ott nyugalom van és csend. Ha gyerek lesz egyszer, nem egy panelban akarja felnevelni, hanem egy olyan helyen, ahol van kert, lehet levegőzni, kint játszani. Állatokat akar tartani, kertészkedni akar. Így nem kell olyan sok hitelt felvenni, nem akar eladósodni, nekem is csak jót akar, mert tudja, hogy ott, a nyugalomban magamra találnék. Talán igaza van, hiszen itt sokszor úgy érzem, megbolondulok a sok hatástól.
Azt hittem hónapokig, hajlandó lesz Szegedre jönni miattam, összeköltözni közösen egy albérletbe.
De már TUDOM, ez nem fog megtörténni.
Azt hiszem, én kell oda költözzek hozzá vagy legalábbis egy házban élni, nem pedig tengődni idegen lakótársakkal a harminchoz közeledve .. mint sokan mások.
Ha komolyan akarok tervezni, akkor ezt át kell gondolnom. Bár akkor minden megváltozna. Nem dolgoznék ott, ahol most. Nem buszozhatok több tízezerért a munkahelyemhez. Mást kell találnom.
De mi lesz, ha megbánom?
Persze erre a párom azt mondaná, hogy érezni fogom a helyes utat, mert Isten megmutatja azt.
Akárhogy is lesz, az őrlődő gondolataim még megmaradnak és egyszer majd döntést fogok hozni. Lehet, így már nem sokáig fogom bírni.

Ui: Ez az albérlet-lét, céltalanul tengődés a nagyvárosban, ezt mind tipikusan az Éjjel-nappal Budapest sorozat képezi le. Nekem Éjjel-nappal Szeged van. De egy felnőtt, komoly ember nem vágyhat mindig erre.