Múlt héten próbáltam feldobni a napjaimat, elmentem aerobikra egy kolléganőmmel (bár ha én nem találom ki, sose megyünk el), majd csütörtök este iszogatni és bulizni is elmentünk (volna), de nem voltak sokan a Hungiban (ami egyébként jó kis szórakozóhely), így hazamentünk már egykor.
Hétvégén összesen 5 helyet jártam be, voltam Szegeden, barátoméknál, majd Mártélyon, aztán Orosházán, majd Aradon, vasárnap már jöttem vissza Szegedre. Úgy éreztem, nem pihentem ki magam, nem volt jó érzés hétfőn munkába menni.
Mostanában új munkahelyen is gondolkozok, egy volt egyetemi csoporttársam és ex-lakótársam olyan jó helyen dolgozik (persze Pesten) és annyival többet keres nálam, mindenféle juttatásokkal (és megjegyzem, nem igényel sok tudást a munkája), hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy én is Pestre költözök, és ha nem is ezt a pozíciót, de egy másikat megpályázok. Úgy érzem, ezen a helyen nem becsülnek meg minket (legalábbis fizetésben biztos nem), bár nyilván ez is csak "biztos" munkahely, és el lehet menni, ha valami nem tetszik, ahogy ezt a főnöknő meg is jegyezte egyik nap. Abban persze igaza van, hogy ha valakinek nem tetszik, le lehet lépni, de amíg ott van, csinálja a munkáját 100%-al. Tegye oda magát. Persze hozzá tenném, hogy sztem ő még kezdőként is bizonyára többet keresett nálunk.... Így könnyű beszélni.
Olyan rossz, hogy azért tanultam ennyit, hogy ne legyen egy olyan munkám, amit szeretek és ahol még meg is becsülnek. Nyilván sokan vannak így ezzel rajtam kívül.
Az ember sokszor érzi úgy, ha összefut egy régi ismerőssel az utcán, és megkérdezi tőle, hogy mi újság, hogy nem történt vele semmi különös. Aztán ahogy jobban belemélyednek a beszélgetésbe, rájönnek, azért mégiscsak zajlik az élet. Ha nem velük, másokkal, a körülöttük lévő emberekkel.
Nocsak, eljegyezték, terhes, vagy már nincsenek együtt, kiment külföldre, lett munkahelye vagy most küldték el.. És akkor rájössz, nem is olyan unalmas az élet.
Én magam mindig agyalok. Ne túl jó, az igaz, inkább sodródnék néha, de már nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb.
Tudatos tervezés vagy majd lesz valami?
A párom az utóbbit vallja, én meg inkább az előbbit.
Szeretem tudni, mi lesz a jövőben, szeretnék valamire alapozni, építeni, biztonságot szeretnék, mint minden nő. Arra nem lehet építeni, hogy majd alakul valahogy. Vagy mondja meg, hogy NEM lesz sehogy vagy pedig lássam, hogy történik valami.
Rájöttem arra is, hogy egészen addig, hogy diplomát kapok, megterveztem az életem. Tanulás, szorgalom, egyetem, albérlet. De hogy utána mi lesz?
Egyszerűen nem voltak terveim már erre vonatkozóan. Mintha a diploma lett volna a célom, és aztán hátra dőlhetek.
Volt valami kicsinyke elképzelésem, hol szeretnék dolgozni, de semmi konkrét.
Aztán arról is volt, hol szeretnék élni. de már az az igazság, hogy ebben sem vagyok biztos.
Folyamatos kétségeim vannak mindennel kapcsolatban.
Emberek, helyzetek, helyek. Jövő.
Kaptam már meg korábban, hogy nincsenek céljaim, és jól elvagyok a könyveim világában. Ez mondjuk igaz, a könyv átvezet egy másik világba és addig nem gondolkozok a sajátomon.
De erre lehet alapozni? Majd tudja Isten, hova sodródjak? Oda kerülök, ahova kell az Ő akarata szerint?
Most azt mondom, igen, talán Isten elrendezi. Hiszen én hiába tervezek valamit, ha nem az Ő akarata szerint való...
Lehet, hogy ma azt mondom, nincs semmi különös, de jövő héten már feje tetejére áll a világ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése