Egyszer fent... egyszer lent.
Most ismét lent.
Az,hogy a barátommal még mindig csak ott tartunk,hogy mikor költözünk már össze, nem viszi előrébb az életemet, sem a kapcsolatunkat.
Egyre kevesebb emberrel beszélgetek,és hogy őszinte legyek,nem is vágyok mások társaságára.
Folyton csak a pozitív gondolatokat szajkózzák.. egyik kollégám próbál biztatni,és persze a barátom, de sikertelenül. Egyszerűen képtelen vagyok már pozitívan gondolkozni.Minden nap úgy kelek fel, hogy mi értelme egyáltalán felkelnem,nem érzem ott jól magam,ahol most vagyok,de máshol se hiszem,hogy jobb lenne.
Együtt akarok élni valakivel,akit szeretek,és aki engem is szeret. Nem hiszem,hogy ez nagy kérés másfél év után. Vagy el szeretnék menni egy hétvégére kirándulni,de ez se jön össze,kell a pénz másra.Tudom,hogy jót tenne mindkettőnknek,de ezért nem tud tenni.
Ő egy flegmatikus személyiségtípus,én pedig melankolikus.
Ilyen a személyisége, így kellene elfogadnom,de nehéz.
Tegnap este úgy döntöttem,törlöm magam a facebookról.Meguntam a felszínes képeket, azt, hogy ki hol nyaral, ki hogy jön össze ezzel-azzal, hova mennek,hol buliznak, házasodik, szül. Hogy halad előre az élete,míg nekem egy szinten van megrekedve lassan három éve. Egyszerűen nem történik semmilyen nagy változás.
Meg aztán folyton fent lógtam, magamat kínoztam ezzel,időt veszítettem. Inkább blogot írok,mint hogy ott lógjak.
Aki akar,keres,bár az utobbi pár hónapban alig keresett valaki,ezért azt hiszem,sokan észre se fogják venni,hogy már nem vagyok fent.
A netről megismert lány,akivel azóta furcsa barátság alakult ki (egyszer még talán arról is írok) azt hitte, letiltottam és azért nem lát. Ő volt az első, aki jelezte. A második a barátom,neki se szóltam. Gondolta, hogy töröltem magam,tavaly is csináltam ilyet,igaz,két hónapig bírtam.
Emailezgetés, SMS-ek mentek, bár azóta már van viberem,és ott is tud írogatni,aki szeretne.
Mivel mindenki el van foglalva a saját jelentéktelen,de szép fényben feltüntetett életével,észre se veszik,hogy kihullanak mellőlük az emberek.
Mindegy, legalább ezzel nem lesz gondom.
Nem alakítom a profilom. Rejtett, sőt, láthatatlan ember akarok lenni.
Azt hiszem, a legjobb úton haladok.
2015. július 7., kedd
2015. május 28., csütörtök
Semmi sem biztos... De remény mindig van
Akár egy nap alatt is veszélybe kerülhet az ember állása...
Ma bejelentették, hogy leredukálják a számát azoknak, akik abban a pozícióban dolgoznak, mint én a cégünknél, ami azt jelenti, hogy vagy maradok a pozíciómon (amire nem sok esélyt látok), vagy lefokoznak.. De úgy is dönthetek, hogy felmondok. Még jó, hogy egyébként jól végzem a munkámat, és azok, akik nem végzik jól, még mindig ott vannak. Persze ne keressünk benne logikát, rációt...
Az nincs benne, sok kérdés felmerült, semmi sem biztos, június első két hetében derül ki, hogy maradok-e a pozíciómban. De már nem is biztos, hogy szeretnék. Azok is annyit kapnak, akik sima ügyintézők.. Nekem miért ne lenne jó?
Talán mert többre vágyok, mint mindenki más? Unom már a nyolc órás telefonálgatást, bele lehet fásulni, idegileg ki lehet készülni, azt pedig nem szeretném. Biztos beadnám a kulcsot előbb vagy utóbb.
És akkor jön a kérdés: Mi lenne helyette? Telefonos ügyintézői munka ugyancsak. Abból már nem kérnék, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor.
Nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy azt mondhassam, oké, elvegetálok munka nélkül szüleim mellett vagy valaki mellett, amíg találok egy jobb melót, hiszen az albérletet fizetnem kell. És akkor hiába az emberi büszkeség meg hogy lefokoznak... élni kell valamiből.
Nincs saját lakásom, kilátásom sincs arra, hogy legyen. Persze elköltözhetnék, de mindenhol albérletet kell majd fizetnem. És akkor már szinte ugyanott tartok... Lehet, hogy többet keresnék, de több lenne az albérlet is. Előrébb nem vagyok se így, se úgy.
Talán azon kevesek közé tartozok az országban, akik nem akarnak külföldre menni dolgozni, ha NEM MUSZÁJ.
Megélni éppen lehet így is, csak ÉLNI nem.
Egy frissen végzett egykori csoporttársam ment most Angliába bébiszitterkedni.
Irigykedtem rá eleinte, már nem annyira. Mindenkinek megvan a maga sorsa, valamiért ott van, és ő van ott, nem én.
Persze bennem van néha, hogy ki kellene menni külföldre.. szomorú, de nem azért tanultam annyit egész életemben, hogy külföldön mosogassak vagy pincérkedjek... Hogy cseléd legyek odakint.
És nem minden a pénz. Nekem hiányozna a családom. Barátaim nem igazán vannak, legalábbis olyan, akit nagyon hiányolnék, így azt itt tudnám hagyni. De sok hátránya is van a dolognak. Előny a pénz, és mindenki ezt látja. De lehet, hogy egész nap csak dolgozol, egy lukban laksz, olyan munkát végzel el, amit bárki tudna... Ez is csak egy része. A negatív része.
Akinek bejön, annak jó. Sokaknak nem jön be, és erre több példa is van.
Végülis sokan itthon kötnek ki. Ha normális fizetések lennének, nem ez történne. A legtöbben itt szeretnének boldogulni, csak nem tudnak.
Nézzük a jó oldalát:
Örüljek, hogy van még munkám, hogy nem azt mondták, mehetek, hanem hogy maradhatok. Csak a feltételek változnak.
Aztán mondhatjuk azt is, hogy lehet, hogy egy kudarc az életem, de legalább megpróbáltam :D
A munka mellett pedig kérdéses az is, maradok-e ebben az albérletben, Legszívesebben egyedül laknék, de anyagilag nem jönnék ki jól.
Biztos felszínesnek tűnök, de néha megértem azokat, akik gazdag pasit választanak maguknak.. És szomorú, hogy már csak így érzi az ember, hogy boldogulni tudna.
Ma bejelentették, hogy leredukálják a számát azoknak, akik abban a pozícióban dolgoznak, mint én a cégünknél, ami azt jelenti, hogy vagy maradok a pozíciómon (amire nem sok esélyt látok), vagy lefokoznak.. De úgy is dönthetek, hogy felmondok. Még jó, hogy egyébként jól végzem a munkámat, és azok, akik nem végzik jól, még mindig ott vannak. Persze ne keressünk benne logikát, rációt...
Az nincs benne, sok kérdés felmerült, semmi sem biztos, június első két hetében derül ki, hogy maradok-e a pozíciómban. De már nem is biztos, hogy szeretnék. Azok is annyit kapnak, akik sima ügyintézők.. Nekem miért ne lenne jó?
Talán mert többre vágyok, mint mindenki más? Unom már a nyolc órás telefonálgatást, bele lehet fásulni, idegileg ki lehet készülni, azt pedig nem szeretném. Biztos beadnám a kulcsot előbb vagy utóbb.
És akkor jön a kérdés: Mi lenne helyette? Telefonos ügyintézői munka ugyancsak. Abból már nem kérnék, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor.
Nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy azt mondhassam, oké, elvegetálok munka nélkül szüleim mellett vagy valaki mellett, amíg találok egy jobb melót, hiszen az albérletet fizetnem kell. És akkor hiába az emberi büszkeség meg hogy lefokoznak... élni kell valamiből.
Nincs saját lakásom, kilátásom sincs arra, hogy legyen. Persze elköltözhetnék, de mindenhol albérletet kell majd fizetnem. És akkor már szinte ugyanott tartok... Lehet, hogy többet keresnék, de több lenne az albérlet is. Előrébb nem vagyok se így, se úgy.
Talán azon kevesek közé tartozok az országban, akik nem akarnak külföldre menni dolgozni, ha NEM MUSZÁJ.
Megélni éppen lehet így is, csak ÉLNI nem.
Egy frissen végzett egykori csoporttársam ment most Angliába bébiszitterkedni.
Irigykedtem rá eleinte, már nem annyira. Mindenkinek megvan a maga sorsa, valamiért ott van, és ő van ott, nem én.
Persze bennem van néha, hogy ki kellene menni külföldre.. szomorú, de nem azért tanultam annyit egész életemben, hogy külföldön mosogassak vagy pincérkedjek... Hogy cseléd legyek odakint.
És nem minden a pénz. Nekem hiányozna a családom. Barátaim nem igazán vannak, legalábbis olyan, akit nagyon hiányolnék, így azt itt tudnám hagyni. De sok hátránya is van a dolognak. Előny a pénz, és mindenki ezt látja. De lehet, hogy egész nap csak dolgozol, egy lukban laksz, olyan munkát végzel el, amit bárki tudna... Ez is csak egy része. A negatív része.
Akinek bejön, annak jó. Sokaknak nem jön be, és erre több példa is van.
Végülis sokan itthon kötnek ki. Ha normális fizetések lennének, nem ez történne. A legtöbben itt szeretnének boldogulni, csak nem tudnak.
Nézzük a jó oldalát:
Örüljek, hogy van még munkám, hogy nem azt mondták, mehetek, hanem hogy maradhatok. Csak a feltételek változnak.
Aztán mondhatjuk azt is, hogy lehet, hogy egy kudarc az életem, de legalább megpróbáltam :D
A munka mellett pedig kérdéses az is, maradok-e ebben az albérletben, Legszívesebben egyedül laknék, de anyagilag nem jönnék ki jól.
Biztos felszínesnek tűnök, de néha megértem azokat, akik gazdag pasit választanak maguknak.. És szomorú, hogy már csak így érzi az ember, hogy boldogulni tudna.
2015. május 6., szerda
Kösz, megvagyok, semmi különös...
Mostanában semmihez nincs kedvem, elég kedvetlen és olyan minden mindegy hangulatomban vagyok.
Múlt héten próbáltam feldobni a napjaimat, elmentem aerobikra egy kolléganőmmel (bár ha én nem találom ki, sose megyünk el), majd csütörtök este iszogatni és bulizni is elmentünk (volna), de nem voltak sokan a Hungiban (ami egyébként jó kis szórakozóhely), így hazamentünk már egykor.
Hétvégén összesen 5 helyet jártam be, voltam Szegeden, barátoméknál, majd Mártélyon, aztán Orosházán, majd Aradon, vasárnap már jöttem vissza Szegedre. Úgy éreztem, nem pihentem ki magam, nem volt jó érzés hétfőn munkába menni.
Mostanában új munkahelyen is gondolkozok, egy volt egyetemi csoporttársam és ex-lakótársam olyan jó helyen dolgozik (persze Pesten) és annyival többet keres nálam, mindenféle juttatásokkal (és megjegyzem, nem igényel sok tudást a munkája), hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy én is Pestre költözök, és ha nem is ezt a pozíciót, de egy másikat megpályázok. Úgy érzem, ezen a helyen nem becsülnek meg minket (legalábbis fizetésben biztos nem), bár nyilván ez is csak "biztos" munkahely, és el lehet menni, ha valami nem tetszik, ahogy ezt a főnöknő meg is jegyezte egyik nap. Abban persze igaza van, hogy ha valakinek nem tetszik, le lehet lépni, de amíg ott van, csinálja a munkáját 100%-al. Tegye oda magát. Persze hozzá tenném, hogy sztem ő még kezdőként is bizonyára többet keresett nálunk.... Így könnyű beszélni.
Olyan rossz, hogy azért tanultam ennyit, hogy ne legyen egy olyan munkám, amit szeretek és ahol még meg is becsülnek. Nyilván sokan vannak így ezzel rajtam kívül.
Az ember sokszor érzi úgy, ha összefut egy régi ismerőssel az utcán, és megkérdezi tőle, hogy mi újság, hogy nem történt vele semmi különös. Aztán ahogy jobban belemélyednek a beszélgetésbe, rájönnek, azért mégiscsak zajlik az élet. Ha nem velük, másokkal, a körülöttük lévő emberekkel.
Nocsak, eljegyezték, terhes, vagy már nincsenek együtt, kiment külföldre, lett munkahelye vagy most küldték el.. És akkor rájössz, nem is olyan unalmas az élet.
Én magam mindig agyalok. Ne túl jó, az igaz, inkább sodródnék néha, de már nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb.
Tudatos tervezés vagy majd lesz valami?
A párom az utóbbit vallja, én meg inkább az előbbit.
Szeretem tudni, mi lesz a jövőben, szeretnék valamire alapozni, építeni, biztonságot szeretnék, mint minden nő. Arra nem lehet építeni, hogy majd alakul valahogy. Vagy mondja meg, hogy NEM lesz sehogy vagy pedig lássam, hogy történik valami.
Rájöttem arra is, hogy egészen addig, hogy diplomát kapok, megterveztem az életem. Tanulás, szorgalom, egyetem, albérlet. De hogy utána mi lesz?
Egyszerűen nem voltak terveim már erre vonatkozóan. Mintha a diploma lett volna a célom, és aztán hátra dőlhetek.
Volt valami kicsinyke elképzelésem, hol szeretnék dolgozni, de semmi konkrét.
Aztán arról is volt, hol szeretnék élni. de már az az igazság, hogy ebben sem vagyok biztos.
Folyamatos kétségeim vannak mindennel kapcsolatban.
Emberek, helyzetek, helyek. Jövő.
Kaptam már meg korábban, hogy nincsenek céljaim, és jól elvagyok a könyveim világában. Ez mondjuk igaz, a könyv átvezet egy másik világba és addig nem gondolkozok a sajátomon.
De erre lehet alapozni? Majd tudja Isten, hova sodródjak? Oda kerülök, ahova kell az Ő akarata szerint?
Most azt mondom, igen, talán Isten elrendezi. Hiszen én hiába tervezek valamit, ha nem az Ő akarata szerint való...
Lehet, hogy ma azt mondom, nincs semmi különös, de jövő héten már feje tetejére áll a világ...
Múlt héten próbáltam feldobni a napjaimat, elmentem aerobikra egy kolléganőmmel (bár ha én nem találom ki, sose megyünk el), majd csütörtök este iszogatni és bulizni is elmentünk (volna), de nem voltak sokan a Hungiban (ami egyébként jó kis szórakozóhely), így hazamentünk már egykor.
Hétvégén összesen 5 helyet jártam be, voltam Szegeden, barátoméknál, majd Mártélyon, aztán Orosházán, majd Aradon, vasárnap már jöttem vissza Szegedre. Úgy éreztem, nem pihentem ki magam, nem volt jó érzés hétfőn munkába menni.
Mostanában új munkahelyen is gondolkozok, egy volt egyetemi csoporttársam és ex-lakótársam olyan jó helyen dolgozik (persze Pesten) és annyival többet keres nálam, mindenféle juttatásokkal (és megjegyzem, nem igényel sok tudást a munkája), hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy én is Pestre költözök, és ha nem is ezt a pozíciót, de egy másikat megpályázok. Úgy érzem, ezen a helyen nem becsülnek meg minket (legalábbis fizetésben biztos nem), bár nyilván ez is csak "biztos" munkahely, és el lehet menni, ha valami nem tetszik, ahogy ezt a főnöknő meg is jegyezte egyik nap. Abban persze igaza van, hogy ha valakinek nem tetszik, le lehet lépni, de amíg ott van, csinálja a munkáját 100%-al. Tegye oda magát. Persze hozzá tenném, hogy sztem ő még kezdőként is bizonyára többet keresett nálunk.... Így könnyű beszélni.
Olyan rossz, hogy azért tanultam ennyit, hogy ne legyen egy olyan munkám, amit szeretek és ahol még meg is becsülnek. Nyilván sokan vannak így ezzel rajtam kívül.
Az ember sokszor érzi úgy, ha összefut egy régi ismerőssel az utcán, és megkérdezi tőle, hogy mi újság, hogy nem történt vele semmi különös. Aztán ahogy jobban belemélyednek a beszélgetésbe, rájönnek, azért mégiscsak zajlik az élet. Ha nem velük, másokkal, a körülöttük lévő emberekkel.
Nocsak, eljegyezték, terhes, vagy már nincsenek együtt, kiment külföldre, lett munkahelye vagy most küldték el.. És akkor rájössz, nem is olyan unalmas az élet.
Én magam mindig agyalok. Ne túl jó, az igaz, inkább sodródnék néha, de már nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb.
Tudatos tervezés vagy majd lesz valami?
A párom az utóbbit vallja, én meg inkább az előbbit.
Szeretem tudni, mi lesz a jövőben, szeretnék valamire alapozni, építeni, biztonságot szeretnék, mint minden nő. Arra nem lehet építeni, hogy majd alakul valahogy. Vagy mondja meg, hogy NEM lesz sehogy vagy pedig lássam, hogy történik valami.
Rájöttem arra is, hogy egészen addig, hogy diplomát kapok, megterveztem az életem. Tanulás, szorgalom, egyetem, albérlet. De hogy utána mi lesz?
Egyszerűen nem voltak terveim már erre vonatkozóan. Mintha a diploma lett volna a célom, és aztán hátra dőlhetek.
Volt valami kicsinyke elképzelésem, hol szeretnék dolgozni, de semmi konkrét.
Aztán arról is volt, hol szeretnék élni. de már az az igazság, hogy ebben sem vagyok biztos.
Folyamatos kétségeim vannak mindennel kapcsolatban.
Emberek, helyzetek, helyek. Jövő.
Kaptam már meg korábban, hogy nincsenek céljaim, és jól elvagyok a könyveim világában. Ez mondjuk igaz, a könyv átvezet egy másik világba és addig nem gondolkozok a sajátomon.
De erre lehet alapozni? Majd tudja Isten, hova sodródjak? Oda kerülök, ahova kell az Ő akarata szerint?
Most azt mondom, igen, talán Isten elrendezi. Hiszen én hiába tervezek valamit, ha nem az Ő akarata szerint való...
Lehet, hogy ma azt mondom, nincs semmi különös, de jövő héten már feje tetejére áll a világ...
2015. április 17., péntek
Sohasem mondunk búcsút, mire tanít egy helyzet, ne ragaszkodj..
3 kedvenc idézeted ragadnék ki ma a sok-sok idézetből, amelyek éppen abban a pillanatban jól estek vagy úgy éreztem, általuk jobban megértettem valamit.
Az idézetek akkor hatnak a leginkább, ha épp abban az adott élethelyzetben vagy, amiről szól. Mindenki magára tud vonatkoztatni egy-egy mondatot, közzé teszi, gondolkozik rajta és másokat is gondolkodásra késztet.
Az első:
Az idézetek akkor hatnak a leginkább, ha épp abban az adott élethelyzetben vagy, amiről szól. Mindenki magára tud vonatkoztatni egy-egy mondatot, közzé teszi, gondolkozik rajta és másokat is gondolkodásra késztet.
Az első:
Előfordult, hogy akiről azt hittem, már rég búcsút mondtunk egymásnak, hirtelen felbukkant az életemben, legyen szó volt barától vagy barátnőről. Való igaz, sok-sok emlék van, ami összeköthet bennünket és vannak megmagyarázatlan, lezáratlan dolgok. De mi van akkor, ha én zárok el egy kapcsolatot szándékosan? Pontot teszek a végére? Nos, ez talán pont arról szól, hogy hiába akarok én pontot tenni valaminek a végére, ha a másik nem úgy gondolja, vagy ha az élet úgy hozza, hogy még legyen közünk egymáshoz.
A második idézet:Ne ragaszkodj semmihez, és tiéd a világ.
Ez is szép gondolat, engedd el, ha szereted, ha a tiéd, még úgyis vissza fog jönni vagy rád fog találni, akár ha egy dologról van is szó.
Volt olyan, hogy lemondtam egy nyári számomra álommelóról (önkéntes), azt hittem, nem fog sikerülni, úgymond ELENGEDTEM magamtól, és pont akkor érkezett meg hozzám mégis a lehetőség. Ez nyilván ugyanúgy személyekre is vonatkozik. Bár a "vonzás törvénye" alapján pedig gondolj rá, így bevonzod magadhoz, tény, hogy utóbbira is volt már példa.Vagy megérzés volt vagy tényleg bevonzás: aznap tudtam, hogy találkozni fogok egy személlyel, akit már rég láttam. És valóban így történt.
És ha már vonzás, íme a harmadik idézet:
A semmi sem történik ok nélkül, én ebben hiszek - már leírtam korábban.
Minden helyzettel dolgunk van. Nem véletlenül vagyunk egy adott szituációban - bármilyen is az. Ebből tanulhatunk, majd léphetünk tovább. Utólag örülök a kellemetlen szituknak is, hiszen erősebbé tettek.
Tehát összefoglalva:
Mondj búcsút nyugodtan a múltnak a lelkedben legalábbis, ha kell, még úgyis vissza fog térni, nem tehetsz semmit ez ellen.
2015. április 7., kedd
Vidék vs. város
Csaknem hét éve élek Szegeden. Különböző albérletekben, valahol több évet töltöttem, volt, ahol csak pár hónapot. Mindig is arra vágytam, hogy egy nagyobb városban lakhassak - legalábbis még gimiben. Itt van élet, este is járkálnak emberek az utcákon, mindig történik valami.
Egyetem alatt kiélveztem a szórakozóhelyek- nyújtotta lehetőségeket, a diák kedvezményeket, kulturális rendezvényeken vettem részt. Úgy éreztem, enyém a világ. Tetszett, hogy szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, elkezdtem önállósodni, habár még mindig szívesen és gyakran jártam haza.
Sosem voltam bulizós, de ez az egyetem alatt megváltozott. Lakótársaim belevontak a bulikba, egy idő után pedig én is elkezdtem élvezni, szívesen mentem el velük, volt, hogy én találtam ki, hogy menjünk el valahova. Ismerkedtem, randiztam, nagy város, sok új embert ismertem meg. Az egyetem után itt lett az első munkahelyem, tetszett, hogy nem kell sokat buszozni, hogy eljussak A pontból B pontba, hiszen általában belvárosban laktam. Egyből otthon voltam, este, ha el is mentem valahová, nem kellett buszhoz, trolihoz igazodni, akkor mentem el, amikor kedvem tartotta.
Bár múlt időben írok erről, ez a tényező mai napig erős kifogás amellett, hogy itt, Szegeden maradjak továbbra is.
Mindig van hova beülni, kimozdulni, fesztiválok, programok, pezsgő élet (bár főként az egyetemistáknak, mint munkaidőben rájöttem), van hol normálisan bevásárolni, akár kaját vagy ruhadarabot.
De néha egy olyan dolog ütötte fel a fejét bennem, amit bizonyára sok városlakó átérez. Vagy inkább az, aki hirtelen a csendes, nyugodt kisvárosi kertes házból egy vidéki nagyváros belsejébe kerül: ez pedig az ELMAGÁNYOSODÁS. Sétálok az utcán, elnézem a hatalmas épületeket, a szép parkokat, és hiába vesz körül sok ember, úgy érzem, egyedül vagyok.
Előveszem a cigimet (megjegyzem, sosem dohányoztam Szeged előtt, sőt, megvetettem), de valahogy úgy éreztem, erre szükségem van. Ez a magány hozta magával a kocsmába beülős néhány estét, ami miatt biztos sokan lenéznek, de egyszerűen úgy éreztem, szükségem van társaságra.Az is megesett, hogy csak úgy sétálni indultam céltalanul, a rakpart felé. Hangulatos, de nincs kivel megosszam. Itt senki sem ér rá, dolgozik, aki pedig igazán fontos lenne, nem ebben a városban lakik.
Aztán kollégáimtól hallottam, hogy sokan panelben élnek (albérletben) a gyerekükkel, pl. tizedik emeleten. Egy városban laknak, ahol minden adott - és mégis ez milyen élet? Nekem is ilyen kell?
Viszolyogtam attól sokáig, hogy én innen elköltözzek egy kisebb városba, netán községbe. Ezért jöttem ide tanulni. Az, hogy utána mi lesz, nos, talán én se gondoltam végig. Valóban itt szeretnék családot alapítani? Itt lakni albérletekben? Ha belegondolok, mennyit költöttem albérletre minden hónapban! Utazás vagy már egy lakástakarék része is kijöhetett volna belőle.
Sokkal jobb lenne egy saját ház ... A saját cuccaimmal, tárgyaimmal, a könyveimmel, amelyek az otthoni padlásunkon porosodnak, és nem velem vannak.
Nem gondoltam arra, hogy itt hagynám Szegedet, amíg meg nem ismertem a páromat, aki egy községben él. Akit sokszor nem értettem, miért szereti azt a helyet. Hiszen ott nincs semmi, nem néz ki jól, sok helyen földút, semmi kikapcsolódási lehetőség, sok "alja" ember. De ő kontrázik folyton. Azt mondta, ott nyugalom van és csend. Ha gyerek lesz egyszer, nem egy panelban akarja felnevelni, hanem egy olyan helyen, ahol van kert, lehet levegőzni, kint játszani. Állatokat akar tartani, kertészkedni akar. Így nem kell olyan sok hitelt felvenni, nem akar eladósodni, nekem is csak jót akar, mert tudja, hogy ott, a nyugalomban magamra találnék. Talán igaza van, hiszen itt sokszor úgy érzem, megbolondulok a sok hatástól.
Azt hittem hónapokig, hajlandó lesz Szegedre jönni miattam, összeköltözni közösen egy albérletbe.
De már TUDOM, ez nem fog megtörténni.
Azt hiszem, én kell oda költözzek hozzá vagy legalábbis egy házban élni, nem pedig tengődni idegen lakótársakkal a harminchoz közeledve .. mint sokan mások.
Ha komolyan akarok tervezni, akkor ezt át kell gondolnom. Bár akkor minden megváltozna. Nem dolgoznék ott, ahol most. Nem buszozhatok több tízezerért a munkahelyemhez. Mást kell találnom.
De mi lesz, ha megbánom?
Persze erre a párom azt mondaná, hogy érezni fogom a helyes utat, mert Isten megmutatja azt.
Akárhogy is lesz, az őrlődő gondolataim még megmaradnak és egyszer majd döntést fogok hozni. Lehet, így már nem sokáig fogom bírni.
Ui: Ez az albérlet-lét, céltalanul tengődés a nagyvárosban, ezt mind tipikusan az Éjjel-nappal Budapest sorozat képezi le. Nekem Éjjel-nappal Szeged van. De egy felnőtt, komoly ember nem vágyhat mindig erre.
Egyetem alatt kiélveztem a szórakozóhelyek- nyújtotta lehetőségeket, a diák kedvezményeket, kulturális rendezvényeken vettem részt. Úgy éreztem, enyém a világ. Tetszett, hogy szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, elkezdtem önállósodni, habár még mindig szívesen és gyakran jártam haza.
Sosem voltam bulizós, de ez az egyetem alatt megváltozott. Lakótársaim belevontak a bulikba, egy idő után pedig én is elkezdtem élvezni, szívesen mentem el velük, volt, hogy én találtam ki, hogy menjünk el valahova. Ismerkedtem, randiztam, nagy város, sok új embert ismertem meg. Az egyetem után itt lett az első munkahelyem, tetszett, hogy nem kell sokat buszozni, hogy eljussak A pontból B pontba, hiszen általában belvárosban laktam. Egyből otthon voltam, este, ha el is mentem valahová, nem kellett buszhoz, trolihoz igazodni, akkor mentem el, amikor kedvem tartotta.
Bár múlt időben írok erről, ez a tényező mai napig erős kifogás amellett, hogy itt, Szegeden maradjak továbbra is.
Mindig van hova beülni, kimozdulni, fesztiválok, programok, pezsgő élet (bár főként az egyetemistáknak, mint munkaidőben rájöttem), van hol normálisan bevásárolni, akár kaját vagy ruhadarabot.
De néha egy olyan dolog ütötte fel a fejét bennem, amit bizonyára sok városlakó átérez. Vagy inkább az, aki hirtelen a csendes, nyugodt kisvárosi kertes házból egy vidéki nagyváros belsejébe kerül: ez pedig az ELMAGÁNYOSODÁS. Sétálok az utcán, elnézem a hatalmas épületeket, a szép parkokat, és hiába vesz körül sok ember, úgy érzem, egyedül vagyok.
Előveszem a cigimet (megjegyzem, sosem dohányoztam Szeged előtt, sőt, megvetettem), de valahogy úgy éreztem, erre szükségem van. Ez a magány hozta magával a kocsmába beülős néhány estét, ami miatt biztos sokan lenéznek, de egyszerűen úgy éreztem, szükségem van társaságra.Az is megesett, hogy csak úgy sétálni indultam céltalanul, a rakpart felé. Hangulatos, de nincs kivel megosszam. Itt senki sem ér rá, dolgozik, aki pedig igazán fontos lenne, nem ebben a városban lakik.
Aztán kollégáimtól hallottam, hogy sokan panelben élnek (albérletben) a gyerekükkel, pl. tizedik emeleten. Egy városban laknak, ahol minden adott - és mégis ez milyen élet? Nekem is ilyen kell?
Viszolyogtam attól sokáig, hogy én innen elköltözzek egy kisebb városba, netán községbe. Ezért jöttem ide tanulni. Az, hogy utána mi lesz, nos, talán én se gondoltam végig. Valóban itt szeretnék családot alapítani? Itt lakni albérletekben? Ha belegondolok, mennyit költöttem albérletre minden hónapban! Utazás vagy már egy lakástakarék része is kijöhetett volna belőle.
Sokkal jobb lenne egy saját ház ... A saját cuccaimmal, tárgyaimmal, a könyveimmel, amelyek az otthoni padlásunkon porosodnak, és nem velem vannak.
Nem gondoltam arra, hogy itt hagynám Szegedet, amíg meg nem ismertem a páromat, aki egy községben él. Akit sokszor nem értettem, miért szereti azt a helyet. Hiszen ott nincs semmi, nem néz ki jól, sok helyen földút, semmi kikapcsolódási lehetőség, sok "alja" ember. De ő kontrázik folyton. Azt mondta, ott nyugalom van és csend. Ha gyerek lesz egyszer, nem egy panelban akarja felnevelni, hanem egy olyan helyen, ahol van kert, lehet levegőzni, kint játszani. Állatokat akar tartani, kertészkedni akar. Így nem kell olyan sok hitelt felvenni, nem akar eladósodni, nekem is csak jót akar, mert tudja, hogy ott, a nyugalomban magamra találnék. Talán igaza van, hiszen itt sokszor úgy érzem, megbolondulok a sok hatástól.
Azt hittem hónapokig, hajlandó lesz Szegedre jönni miattam, összeköltözni közösen egy albérletbe.
De már TUDOM, ez nem fog megtörténni.
Azt hiszem, én kell oda költözzek hozzá vagy legalábbis egy házban élni, nem pedig tengődni idegen lakótársakkal a harminchoz közeledve .. mint sokan mások.
Ha komolyan akarok tervezni, akkor ezt át kell gondolnom. Bár akkor minden megváltozna. Nem dolgoznék ott, ahol most. Nem buszozhatok több tízezerért a munkahelyemhez. Mást kell találnom.
De mi lesz, ha megbánom?
Persze erre a párom azt mondaná, hogy érezni fogom a helyes utat, mert Isten megmutatja azt.
Akárhogy is lesz, az őrlődő gondolataim még megmaradnak és egyszer majd döntést fogok hozni. Lehet, így már nem sokáig fogom bírni.
2015. március 27., péntek
Dalok, amelyeket újra és újra
Amiket újra és újra meghallgatok, ha épp olyan visszaemlékezős, elmélázós vagy magamból kiéneklős hangulatom van.Mondjuk nem mind épp lassú...
- Roxette: Things will never be the same
- The Beloved: Sweet Harmony
- Brandi Carlile: The Story
- Icon for Hire: The Grey
- Icon for Hire: Get Well
- Halestorm: Miss the Misery
- Emma Hewitt: Rewind
- Deadmau: I Remember
- Agebeat Kovary: Talk to Me
- ATB: You are not alone, Longway home, Let you go
- Alex Hepburn: Under
- James Arthur: Impossible
- Pink: Try
- Dido: Here with me
- Anastacia: Paid my Dues
Most így hirtelen ezek, természetesen sok magyar szám is van, azokat majd legközelebb.
2015. március 26., csütörtök
Séta a múltban
Sokszor olyan egyedül érzem magam. Van, amikor szinte mindegy, csak valakivel találkozhassak.
Van, hogy hetekig elvagyok magamban, sorozatokat nézek, olvasok, megyek a dolgomra.
De most, hogy jön a tavasz, eszembe jut, hogy milyen jó lenne valakivel sétálni a rakparton, vagy csak úgy beülni valahova.
Persze korábban azt írtam, hogy a hiba nem bennem van, hanem egyszerűen ilyen a világ.
De néha mégis elbizonytalanodok. Amikor válaszra se méltatnak, hónapok óta nem írnak ismerősök, barátnak nevezett emberek. És rájövök arra, hogy ismét egyedül vagyok és csak magamra számíthatok.
Néha felkerekedek, és elindulok sétálni estefelé vagy délután Szeged utcáin. Általában a rakpart a célpont és a Felső-Tisza part, amihez sok kellemes és nem kellemes múltbéli emlék is köt. Ma, hogy ismét arra sétáltam, szinte eggyé váltam a múltbéli énemmel.
Csupán a helyszín elég volt ahhoz, hogy felidéződjön bennem, mit éreztem akkor, amikor arrafelé laktam albérletben. (A jelenlegi albérletem már a hatodik, és nem esik olyan távol a fenti helytől.)
Eszembe jutott, hogy vajon akkor jól döntöttem-e. Eszembe jut az örlődésem.
Két embert vesztettem el ott, akik már soha nem fognak úgy jelen lenni az életemben, mint régen.
Az egyik a volt barátom (persze, tudom, exek után ne siránkozzunk), de itt nem arról van szó, hogy a kapcsolatunkat sírnám vissza, hanem a személyét. Hogy tényleg mindenben számíthattam rá. Minden elvárásomnak megfelelt, csak épp nem jöttünk ki jól egymással. Ez a gond az elvárásokkal, úgyhogy már nem is támasztok elvárást azóta férfival szemben vagy legalábbis nem ekkorát.
Mert aki megfelel az elvárásomnak, annak talán én nem felelek meg.
Lényeg, hogy a kapcsolatunk vége érdekesen alakult. Én mondtam ki az áment, aztán ő se vonakodott tőle túlságosan. Hamar túltette magát rajtam, ami persze az önbecsülésemet aláásta rendesen, hónapokig gyomorgörcsöm volt, sírtam, reggelente hányinger, idegesség még a munka miatt is.
Én igazán jóban akartam maradni vele. Az első (bár korántsem olyan komoly) exemmel is sikerült, és azt hittem, ez se lesz másképp.
Még találkoztunk utána, megtudtam,amit nem akartam, randik, más csajok. Akkor jutottam eszébe, amikor a volt barátnői szakítottak vele. Ez már a második ilyen eset volt, és most is csak azért nincs benne az életemben, mert nem válaszoltam neki, teljesen kizártam az életemből, ignoráltam, ahol csak tudtam. Nem akartam megbántani, de tudtam,ha ezt folytatjuk,akkor én fogom megbánni,de nagyon. Nem akartam, hogy játszadozzon velem kénye-kedvére, elővegyen,ha magányos,majd ismét tegyen rám magasról. Szerettem volna jóban maradni vele, kedves ismerős szinten, de vele lehetetlen, mert mindig közeledett, pedig tudta már akkor, hogy nekem van valakim, aki nála is jobban megbecsül engem. Nem válaszoltam az üzeneteire, és ezzel letudtam, legalábbis látszólag, Hogy gondolati szinten ez meddig lesz még bennem, nem tudom. De ha találkoztam volna vele ismét, attól tartok, megint lett volna hátsó szándéka, így inkább úgy voltam vele, hanyagolom.
A másik ember a gimis kori barátnőm, akivel gimiben is inkább kényszer barátok voltunk. Ő is Szegeden dolgozik, albérletben lakik, a kapcsolatunk hullámvölgy, vagy épp beszélő viszonyban vagyunk, vagy épp nem beszélünk hónapokig. Most úgy tűnik, az utóbbi van. Ő a talit csak kocsmában tudja elképzelni, mikor elmennék máshova, fáradt vagy kiderül, hogy a lakótársaival mégis elmegy bulizni, moziba. csak velem nem. Mikor dobta őt a pasija, és én is szakítottam a barátommal, úgy gondoltam, jó ötletnek tűnik összeköltözni. Szingliként jól elleszünk, majd biztatjuk egymást .De nem kaptam tőle lelki támogatást, elmentünk együtt iszogatni néha és itt meg is állt a dolog. Volt, hogy egész nap alig szóltunk egymáshoz. Pedig előtte minden lakótársammal jóban voltam és beszélő viszonyban, sőt barátság is alakult ki (ha ugyan létezik még ez a szó az én világomban), de itt pont egy barátságból lett közöny. Aztán ő visszaköltözött a volt barátjához én meg egy másik albérletbe mentem. Majd fél évig semmit nem tudtunk egymásról, aztán egyszer csak írt (vagy én,már nem is emlékszek),és újra elkezdtünk találkozni, de már nem volt a régi. És már sosem lesz az. Sem a volt baráttal, sem vele.
De jönnek mindig új emberek. A kollégáim között sok szimpatikus ember van, és a csapatépítőkön is jól érzem magam, sőt, túl jól is mostanában...
Tovább kell lépnem. Nem lehet túl sok sétát tenni a múltban, mert ott ragadok, ahogy ma este is visszatértem kicsit.
Ők akkor voltak az életem részei, de valami miatt (mert ugye véletlenek nincsenek) ők már nincsenek benne. Nem lehet tudni, hogy alakul még a jövőben.
Előre kell néznem és csak ELŐRE.
És maradjon meg ez a fejezet a nosztalgiának, a többi pedig a jelenről szóljon.
Arról, ami benne van, és ne arról, ami már nincs.
Ui. A bejegyzésem címe nem véletlenül egyezik meg az Edda egyik számával. A Séta a múltban az egyik kedvencem tőlük.
Van, hogy hetekig elvagyok magamban, sorozatokat nézek, olvasok, megyek a dolgomra.
De most, hogy jön a tavasz, eszembe jut, hogy milyen jó lenne valakivel sétálni a rakparton, vagy csak úgy beülni valahova.
Persze korábban azt írtam, hogy a hiba nem bennem van, hanem egyszerűen ilyen a világ.
De néha mégis elbizonytalanodok. Amikor válaszra se méltatnak, hónapok óta nem írnak ismerősök, barátnak nevezett emberek. És rájövök arra, hogy ismét egyedül vagyok és csak magamra számíthatok.
Néha felkerekedek, és elindulok sétálni estefelé vagy délután Szeged utcáin. Általában a rakpart a célpont és a Felső-Tisza part, amihez sok kellemes és nem kellemes múltbéli emlék is köt. Ma, hogy ismét arra sétáltam, szinte eggyé váltam a múltbéli énemmel.
Csupán a helyszín elég volt ahhoz, hogy felidéződjön bennem, mit éreztem akkor, amikor arrafelé laktam albérletben. (A jelenlegi albérletem már a hatodik, és nem esik olyan távol a fenti helytől.)
Eszembe jutott, hogy vajon akkor jól döntöttem-e. Eszembe jut az örlődésem.
Két embert vesztettem el ott, akik már soha nem fognak úgy jelen lenni az életemben, mint régen.
Az egyik a volt barátom (persze, tudom, exek után ne siránkozzunk), de itt nem arról van szó, hogy a kapcsolatunkat sírnám vissza, hanem a személyét. Hogy tényleg mindenben számíthattam rá. Minden elvárásomnak megfelelt, csak épp nem jöttünk ki jól egymással. Ez a gond az elvárásokkal, úgyhogy már nem is támasztok elvárást azóta férfival szemben vagy legalábbis nem ekkorát.
Mert aki megfelel az elvárásomnak, annak talán én nem felelek meg.
Lényeg, hogy a kapcsolatunk vége érdekesen alakult. Én mondtam ki az áment, aztán ő se vonakodott tőle túlságosan. Hamar túltette magát rajtam, ami persze az önbecsülésemet aláásta rendesen, hónapokig gyomorgörcsöm volt, sírtam, reggelente hányinger, idegesség még a munka miatt is.
Én igazán jóban akartam maradni vele. Az első (bár korántsem olyan komoly) exemmel is sikerült, és azt hittem, ez se lesz másképp.
Még találkoztunk utána, megtudtam,amit nem akartam, randik, más csajok. Akkor jutottam eszébe, amikor a volt barátnői szakítottak vele. Ez már a második ilyen eset volt, és most is csak azért nincs benne az életemben, mert nem válaszoltam neki, teljesen kizártam az életemből, ignoráltam, ahol csak tudtam. Nem akartam megbántani, de tudtam,ha ezt folytatjuk,akkor én fogom megbánni,de nagyon. Nem akartam, hogy játszadozzon velem kénye-kedvére, elővegyen,ha magányos,majd ismét tegyen rám magasról. Szerettem volna jóban maradni vele, kedves ismerős szinten, de vele lehetetlen, mert mindig közeledett, pedig tudta már akkor, hogy nekem van valakim, aki nála is jobban megbecsül engem. Nem válaszoltam az üzeneteire, és ezzel letudtam, legalábbis látszólag, Hogy gondolati szinten ez meddig lesz még bennem, nem tudom. De ha találkoztam volna vele ismét, attól tartok, megint lett volna hátsó szándéka, így inkább úgy voltam vele, hanyagolom.
A másik ember a gimis kori barátnőm, akivel gimiben is inkább kényszer barátok voltunk. Ő is Szegeden dolgozik, albérletben lakik, a kapcsolatunk hullámvölgy, vagy épp beszélő viszonyban vagyunk, vagy épp nem beszélünk hónapokig. Most úgy tűnik, az utóbbi van. Ő a talit csak kocsmában tudja elképzelni, mikor elmennék máshova, fáradt vagy kiderül, hogy a lakótársaival mégis elmegy bulizni, moziba. csak velem nem. Mikor dobta őt a pasija, és én is szakítottam a barátommal, úgy gondoltam, jó ötletnek tűnik összeköltözni. Szingliként jól elleszünk, majd biztatjuk egymást .De nem kaptam tőle lelki támogatást, elmentünk együtt iszogatni néha és itt meg is állt a dolog. Volt, hogy egész nap alig szóltunk egymáshoz. Pedig előtte minden lakótársammal jóban voltam és beszélő viszonyban, sőt barátság is alakult ki (ha ugyan létezik még ez a szó az én világomban), de itt pont egy barátságból lett közöny. Aztán ő visszaköltözött a volt barátjához én meg egy másik albérletbe mentem. Majd fél évig semmit nem tudtunk egymásról, aztán egyszer csak írt (vagy én,már nem is emlékszek),és újra elkezdtünk találkozni, de már nem volt a régi. És már sosem lesz az. Sem a volt baráttal, sem vele.
De jönnek mindig új emberek. A kollégáim között sok szimpatikus ember van, és a csapatépítőkön is jól érzem magam, sőt, túl jól is mostanában...
Tovább kell lépnem. Nem lehet túl sok sétát tenni a múltban, mert ott ragadok, ahogy ma este is visszatértem kicsit.
Előre kell néznem és csak ELŐRE.
És maradjon meg ez a fejezet a nosztalgiának, a többi pedig a jelenről szóljon.
Arról, ami benne van, és ne arról, ami már nincs.
Ui. A bejegyzésem címe nem véletlenül egyezik meg az Edda egyik számával. A Séta a múltban az egyik kedvencem tőlük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Augusztus - és új lehetőségek
Gyorsan telik a nyár, immáron két hét, és kezdődhet az ovi. Nagyon nem várom, pedig korábban, amikor még itthon voltam a gyerekkel, alig vá...
-
Egy évvel ezelőtt 14 kilóval több voltam, albiban tengődtem egy idegen lakótárssal, a párommal hétvégente találkoztam, és egy semmirevaló mu...
-
Már hónapok óta nem írtam, de mostanában – talán érthető módon – minden időmet a kislányom köti le. Már a nyáron is túl vagyunk, szerenc...
-
Az idei nyár picit talán jobban sikerült és élménygazdagabb is volt, mint az elmúlt három évben. Mivel a kislányunk már nagyobb, ezért jobba...






