-Beadni magamnak injekciót (30 napig vérhígítót kellett használjak)
-Nem riadok vissza semmilyen, a pici körül végzett feladattól, tanulékony vagyok és meg mertem fogni egészen piciként is, holott egy másik anyuka pl. nem is merte meztelenül megfogni. Különböző gépek működését és szavakat, amiket eddig nem tudtam. Pl. szaturáció, apnoé.
-Hogy mennek a dolgok egyes kórházakban és mekkora különbségek lehetnek
-Majdnem mindig maszkban lenni (egyedül a saját kórtermemben lehettem maszk nélkül)
-Kitartó vagyok és lélekben sokkal erősebb, mint gondoltam. Mások pár nap kórházi lét alatt sírtak és megtörtek, én sírni se tudtam ...Sokszor én biztattam a mindössze pár napja ott lévő anyukákat, hogy hamarosan mehetnek haza, miközben tudtam, ránk még hetek várnak.
-Minden kellemetlen szituból és helyzetből is ki tudom alakítani a magam szokásait, próbálom kihozni a jót a helyzetből
-Értékelni dolgokat, amiket korábban nem tettem és elengedni a felszínességet, mint pl. kinézet vagy hogy mások mit gondolnak rólam
-Hogy ne ítélkezzek mindig negatívan elsőre, mert sok esetben pozitívan csalódtam, akár nővérkében, vagy anyukában. Persze volt aki többedjére se lett szimpatikusabb.
-Értékelni a férjemet még jobban, mint eddig, felnézni rá azok után, amit értünk tett (felvette a harmadik oltást is, hogy bármikor beengedhessék őt hozzánk), főleg aznap, amikor szültem és másnap, ahogy bejutott hozzánk ebben a hülye Covidos világban, ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon...
-Kik azok az emberek, akikre számíthatunk, ha baj van és kik azok, akik nem és akik tojnak ránk magasról. Sokan imádkoztak, drukkoltak nekünk, pont olyan emberek, akikről nem is gondoltuk volna.Nagyon sokan kérdezgették a faluban a férjemet, és küldtek biztató szavakat. Míg párom barátaiban megint csalódnom kellett, egyikük kb. 2 hónap után hívta fel, hogy mi van velünk és még neki állt feljebb, hogy férjem nem szólt neki a piciről. Volt aki szinte nem is érdeklődött, pedig az esküvőnkön is ott voltak és nyaralni is elmentünk velük.Egyik haver barátnője se írt volna rám, hogy mi újság, hogy vagyunk. Mindketten pozitívan csalódtunk a kollégáinkban, tőlük több segítséget vagy érdeklődést is kaptunk, mint úgynevezett ismerősöktől vagy barátoktól (vagy én akár a főnökömtől), nem csak a kórházban töltött idő alatt, hanem mai napig, akár a picivel kapcsolatban is.
-Megtanultam a koraszülöttségről mindent, és kiderült az is, hogy többen koraszülöttek, csak nem volt róla tudomásunk, nem mondták és sokaknak van koraszülött gyermeke is. Csak ez nem forog közszájon, titkolják vagy nem derül ki, nem kérkednek vele nyilván. Azt hittem még szülés előtt, hogy legtöbbször minden szuper, sok kisbaba egészségesen jön a világra, hiszen csak ezt hallani mindenfelől. Közben az újszülött intenzív osztályon láttam, hogy mennyi minden történhet. Fertőzések terhesség idején, szívbetegen született babák, ja és minden 10. szülés koraszülés. Nem ritka egyáltalán, hogy 24. hétre születnek babák, egyik héten kettő ilyen baba is jött világra. Többségüket sikerül is megmenteni.
Megismertem sok kedves anyukát, akikkel hébe-hóba üzenetet is váltunk. Olyan embereket, orvosokat, akikkel egyébként nem találkoztam volna. A kecskeméti főorvosnőre nagyon felnézek, illetve az ottani intenzívesekre, mert amit ott csinálnak, és tesznek a picikért, az emberfeletti. A főorvosnő szigorú ugyan, de csak a babák érdekeit nézi és tartja szem előtt. Sokszor éjjel is vagy délután is bejött, hogy ránézzen egy-egy picire, látszik, hogy neki ez az élete.
Nem tagadom, valószínűleg más ember lettem, mint mielőtt még bekerültem volna a kórházba. Talán hazatérve nyitottabbnak érzem magam mások felé. De majd idővel talán kiderül még, mit adott nekem, nekünk ez az időszak. Ahogy mondani szokás, ami nem öl meg, az megerősít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése