A covid miatt itthon töltött 10 napom alatt elkezdtük berendezni a babaszobát,a kiságy már össze volt szerelve, felraktuk a falmatricát, átrendeztük a szobát és elkezdtem kimosni a baba összes holmiját. Kaptunk ruhákat férjem egyik ismerősétől, akinek két lánya van, így szerencsére nem kellet túl sokat vásárolni. Babakocsit is kaptunk tőlük ingyen, legalább így megmaradt a pénzünk, bár én szívesebben vettem volna sajátot, mert ez nem tetszik. Én nem mozdultam ki sehova, azután sem, hogy letelt a karanténom, illetve de, egyszer bementem a hivatalba a volt kollégákhoz, akik nagy örömmel fogadtak, köztük a polgármester is. Szerencsére úrificsúr jegyzőnk nem volt bent, aminek örültem, mert nem lett volna kedvem hozzá. Egyszer nem kérdezte meg, hogy vagyunk főnök létére, szóval emberileg le is szerepelt előttem. Jó volt, hogy így örülnek nekem, kicsit hiányzott is a hivatali lét, a kávézással, pletykákkal, persze az ügyfelek és a munka része kevésbé. Lassan letelt az itthon létem, még utoljára kettesben a férjemmel, majd elindultam Gyulára, hogy beköltözzek a picihez. Gondoltam én naivan, hogy kb. 2 hét és mehetünk is haza. Aztán másnap megtudtam a nővérkétől, hogy itt 2300 g alatt nem engedik haza a babákat. Tudtam, hogy még sok lesz így hátra, hiszen az 1800-at elértük volna kb. 2 hét alatt, de a 2300-at biztos nem reálisan nézve. Utáltam azt a helyet, a nővérek többségét, hogy hagyják a babákat sírni, sokszor nem is csináltak semmit, csak pasziánszoztak, a kecskeméti nővér gárdához képest igénytelenebbek is voltak… Amúgy se önszántunkból kerültünk ide, de legalább valamennyire lehettek volna segítőkészebbek is. Persze a végére már 2-3 nővér szimpibbé vált, de miután erőltették, hogy babaszobába költözzünk minél hamarabb, utána mégúgysem volt segítségem, mint azelőtt. Az utolsó két hetet babaszobába töltöttem, kettesben a kislányommal. Eleinte nem akartam, tartottam tőle, hiszen 0-24ben vele vagyok, éjjel is etettem, ugyanúgy, mintha kb, itthon lennénk, de mégsem itthoni környezet. A hely kevésbé családbarát, apukákat is csak elvétve láttam, ha külön nem kérek engedélyt ahhoz, hogy férjem bejöhessen hozzánk, meg se említik a lehetőséget. Még a kórház területére se jöhetett be férjem első alkalommal, kb. egy lopott fél óránk volt a „kedves” portásnak köszönhetően. Mintha börtönben lettem volna és valamelyest az is volt. Tudtam, hogy ez kevés lesz erre a több hétre, végül aztán már főorvosi engedéllyel bejöhetett párom. A nővérek is alig várták, hogy összeköltözzek a picivel,így nekik már nem volt gondjuk rá és nem kellett hallgassák a sírását. Utáltam a takarítókat, a kaja is nevetséges volt, azt mondták napi 3xi étkezés, ehelyett a reggeli pl. egy kis dobozka lekvár vagy méz volt kenyérrel, vagy egy kockasajt kenyérrel. Az ebéd sokszor főzelék valami kinézhetetlen hús cafattal. Ritkán voltak ehetőbb kaják is. Ha férjem nem hoz nekem hideg kaját meg hébe-hóba főtt ételt, nagyon éhes lettem volna. Kecskeméten jobb kaják voltak sokkal és bőségesebb volt. Az egyik ottani anyuka írta, hogy sokan kérdezik, hogy vagyunk, ők egy héttel hamarabb haza is mehettek nálunk, holott az ő kisfia 1800 g volt és mi pedig már a 2000 g-nál tartottunk, mégis a kórházban kellett lennünk, majdhogynem a semmiért... Szépen lassan ugyan, de haladtunk. De nem tudtam megemészteni, hogy itt kellett lennünk, az itteni orvos nem volt túl közvetlen, már rohant is ki vizit után, nehogy véletlenül kérdezzek még valamit, a kislányomat nem is tornáztatták, pedig sztem már akkor nagyon fontos lett volna. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy legalább egymáshoz szoktunk a babával, megismertem a kis dolgait és ő is jobban megismert, megszokott engem. Plusz már megtanultam magabiztosan fürdetni, pelenkázni, etetni, ami otthon normál szülési körülmények után nehézkes lett volna egyedül, segítség nélkül. Magabiztosabb voltam, így a hazameneteltől emiatt nem tartottam. Az idő nagyon lassan telt,főleg az utolsó hét. Már tudtam, hogy majd szerdán szemészet után haza mehetünk, de ekkor már még jobban elegem volt mindenből. Alig szóltam valakihez, a nővérek se szóltak hozzám, egyszer legalább a kórházi védőnő meglátogatott és beszélgettünk. Több tanácsot kaptam tőle akkor egyszer, mint a sajátomtól hónapok alatt.
Végül, szinte el se hittem, de elkövetkezett a hazamenetelünk napja. Már rég otthon lehettünk volna, ha nem szarakodnak ennyire a grammokkal. Férjem megjelent a hordozóval és hazamenős ruhákkal. Ideadták a zárójelentést, rajta egy csomó kontroll vizsgálat időponttal. Tudtam, hogy ha haza érünk, se lélegezhetünk fel teljesen, hiszen folyton vinni kell majd a kislányt valahova.
De ami a lényeges volt, hogy 83 nap után végre hazajöhettünk.
Ez az időszak nagyon nehéz volt számunkra, de én és férjem is sokat tanultunk belőle.
Ennek majd egy külön posztot szánok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése