Már régen jelentkeztem, és akkor még a terhességem 24. hetében jártam. Úgy gondoltam, még sok idő van hátra, kiélvezhetem a terhességemet, az itthonlétet, mindenre lesz időm. Kiderült az 5D-n 100%-ra, hogy kislányunk lesz. Itthon elkezdtem rendelni a dolgokat a babának, pakolásztam, főzőcskéztem. Férjem decemberre elég xar beosztást kapott, kb. végig kellett volna dolgozza az egész karácsonyt, így táppénzre ment. Előttünk állt a karácsony, amire elkezdtünk készülődni, örültem neki, hogy férjem végig itthon lesz, itthon leszünk az utolsó kettesben töltött karácsonyunkon. Megvolt már a következő időpontom a kötelező vizsgálatokra, UH, nőgyógyász, időpont a védőnőhöz. Nem mondom, hogy szuperül voltam, elég fáradékony lettem, vizesedtem (bár nem durván), elkezdett kínozni a reflux, és vagy 2 éjszaka nem aludtam semmit, annyira fájt a mellkasom környéke. Nem volt étvágyam sem, és nagyon fájt a fejem. A gyomorsavtól hánytam is. Egy nappal korábban mentem a védőnőhöz, mert másnap nem ért rá. Szokásosan kellemesen elcseverésztünk, majd amikor vérnyomást mért, ledöbbentünk, mert 190-et mutatott a vérnyomásmérő. Utána még vagy 3x megmérte, mindig ugyanennyi volt. Persze a védőnő ekkor azt mondta, hogy ő a helyembe egyből indulna be az ügyeletre, de azért hívjam fel a nőgyógyászt, mit javasol. Utólag visszagondolva elég szomorú, hogy ennyire nem erőltette az ügyeletet, hiszen terhesen még egy 140-es vérnyomás se túl oké, nem hogy ennyi. Mikor elmondtam férjemnek, ő azt mondta, akkor azonnal kórház szerinte, a nőgyógyász is ezt mondaná. Végül a nőgyógyászt elértem telefonon, ő is azt mondta, hogy ügyelet egyből, ez nagyon magas. Gyorsan összeszedtem pár holmit, gondoltam, bent leszek pár napig, beállítják a vérnyomásomat, és jöhetek haza. Kiderült, a tüneteim is mind a magas vérnyomástól voltak. Aznap a helyi kórházba befektettek, próbálták levinni a vérnyomásomat, de gyógyszerekkel se ment le 170 alá. Vagy 3 nőgyógyász turkált bennem aznap este. Kisebbnek is látták a babát, mint amennyinek lennie kellett volna. Vért vettek tőlem másnap hajnalban, majd amint meglett az eredmény, közölték, hogy pakoljak, átszállítanak a megyei kórházba, meg kell szülnöm a babát. A labor eredményeim elszálltak, terhességi toxémiám lett. A 29. hétben jártam csak. Igazából csak sodródtam az árral, el se hittem, hogy mi történik. Megindultam mentőautóval a megyei kórházba még sose ültem mentőben), majd ott közölték, hogy csak covid intenzív osztály működik náluk, ezért nem tudnak ott műteni, így végül egyeztettek két másik megyei kórházzal, végül Kecskeméten kötöttem ki. Mikor odaértem, már egy komplett gárda várt rám, több orvos, illetve neonatológus is. Megkérdeztek egy csomó dolgot, de akkor már éreztem, hogy nem forog úgy az agyam, nagyon fáradt voltam, semmi mást nem akartam, csak aludni. Hiába mondták, hogy tegyem át a lábamat a másik ágyra, nem voltam képes rá. Megnézték a méhszájam, leborotváltak, felhelyezték a katétert, ami életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Mondták, hogy altatni fognak, mert ha nem, akkor akár agyvérzést is kaphatok. Közben férjemnek is írogattam, a mentőautóban beszéltük meg, hogy mi legyen végül a baba neve, még jó, hogy akkor már tudtuk, hogy kislány. Már csak arra emlékszem, hogy a műtőben megkérdezték, hogy mi lesz a baba neve. December 16-án, 17:28kor született meg a kislányom, 970 grammal. Ez csütörtöki nap volt. A másnap nekem teljesen kiesett, szombat hajnalban tértem magamhoz az intenzív osztályon. A férjem bent volt nálam, de nem emlékeztem rá csak halványan, hogy volt egy zöld sapka is a fején. Azért Covid idején nem volt könnyű bejutnia, rengeteget telefonált, míg végül a koraszülött intenzív osztály főorvosa segített neki bekerülni hozzám. A kislányunkat hamarabb látta, mint én. Csövekre, gépekre volt kötve egy inkubátorban, akkora volt, mint egy kismacska, kis vékony keze, lába, az erei is látszódtak a bőre alatt.
Én egy nap után kikerültem az intenzívről, a nőgyógyászati osztályra, ahol 10 napot töltöttem el. A vérnyomásom alig akart lemenni, ezért szedtem vagy 5féle gyógyszert, napi 5x. Azt utólag tudtam meg, hogy görcsrohamom is volt műtét előtt, tehát a toxémia legsúlyosabb változatának lettem áldozata, a HELLP-szindrómának. Mondhatni előjel, minden nélkül. Nem így terveztük, nem számítottam rá. Közeledett a karácsony, és bár eleinte reménykedtünk abban, hogy kiengednek és legalább haza mehetnék az ünnepekre, de a vérnyomásom nem állt helyre, így a karácsonyt is a kórházban töltöttem. De akkorra már megbékéltem a tudattal, igyekeztem úgy gondolni rá, hogy ez is csak olyan nap, mint a többi. Szerencsére egyedül voltam a kórteremben, ahol volt tévé is, így tudtam nézni a tévé műsorokat. Két éjszaka volt csak szobatársam, egy gyerekágyas anyuka. Rossz érzés volt, hogy neki ott van a duci, egészséges, sírós babája, az én babámnak pedig még a hangját se hallottam, és ott fekszik az intenzíven.
Otthonra nem vettünk fát, nem volt ajándékozás sem, bár férjem hozott nekem könyveket, és látogathatott szerencsére engem is és a babát is. Az én karácsonyi ajándékom az volt, hogy a mellkasomra helyezték a kislányomat 8 nap után, december 25-én. Szegényke napokig, sőt hetekig nem volt túl jó állapotban. Légzéstámogatást kapott, szívzöreje volt (kicsi még most is van), és nem indult be az emésztése. Nagyon sokszor kapott vért, plazmát, és antibiotikumokat. Lényegében két hétig csak vitaminokon élt. December végén kapott először anyatejet. A koraszülött részlegre naponta jártam le hozzá, mert persze a covid miatt egy másik épület másik emeletén volt a kislányom, távol tőlem. De még én is gyenge voltam. Mégis le kellett volna járnom 3 óránként fejni, de egyszerűen nem ment. Tejem persze alig volt. Vennünk kellett mellszívót, sterilizálót, persze ezt mind férjem intézte, mert én nem mehettem ki. 10 nap után költözhettem a közelébe, 3 ágyas anya szobába.
Naponta párszor mehettem hozzá, és kenguruzhattunk minden nap, ami annyiból állt, hogy a meztelen mellkasomra helyezték őt, ez jó gyógyír nekik, illetve a bőrkontaktus miatt is fontos szerepe van, erősíti az immunrendszerüket. Tejem egye kevesebb lett, akármit csináltam, 3 óránkénti fejés, tejszaporító..stb. Tudtam, hogy ezzel segíthetnék neki a legtöbbet, és erőltették is ezt a fejést, meg az anyatejet, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Elnéztem, hogy körülöttem mindenkinek van teje, csak nekem nincs. Az első pár hétben legalább kapott némi anyatejet, igaz szondán keresztül. Borzasztó időszak volt. Férjem heti egyszer tudott jönni a munkája miatt, de akkor a kislányt is láthatta és ő is kenguruzott vele. Nekem volt 7 szobatársam ez idő alatt, de mindenki hamarabb hazament nálam. Egy-két anyukával jobban összebarátkoztam, egyiküknek az én kislányommal egyidős babája volt, csak ő a 24. hétre született. Majdnem minden nap ugyanolyan volt, csak a nővérek változtak. Rossz volt kiszolgáltatva lenni nekik, rossz volt, hogy nem nyúlhatok a kislányomhoz. De szépen lassan növekedtek a milik, beindult az emésztése, és elkezdték cumival is etetni, ami nagyon ügyesen ment neki. Nem kellett neki légzéstámogatás sem. Amikor 1000 grammos lett, kikerült az intenzív részről, akkor már pelenkázhattam az inkubátorban, és fürdethettem is heti 2x. A nap fénypontja az volt, amikor megláttam őt, ahogy ficánkol az inkubátorban. A hangját is megtalálta, minden babánál hangosabban sírt olykor a kaja után. Többször kapott ugyan vért, de utána megerősödött. Egyedül az adott okoz aggodalomra, hogy agyvérzést találtak nála az 1 hetes koponya UH-n, ami elég nagy kiterjedésű. A vérzés ugyan elkezdett felszívódni, de a helyén ciszta keletkezett. Nyomon kellett követni, hogy nem-e növekedik, mert ha igen, és elzárja az agykamrát, akkor műtéti beavatkozás kell. De szerencsére erre nem került sor. A nagy kérdés pedig az volt, hogy mi lesz az elhalt agyi területek következménye, hiszen azok állapotát már nem hozza vissza semmi. Legfeljebb átveszi az agy más területe azokét, amelyek elhaltak. Ezt az orvosok se tudták megmondani.
Sokat tanultam ezen időszak alatt, a nővérek is adtak tanácsokat, megmutattak dolgokat. Voltak mélypontok, és volt, hogy próbáltam kihozni a helyzetből a legjobbat. Kaját rendeltem, kijárogattam néha sétálni napi 1x. Sütikkel jutalmaztam magam a büféből. Egyszer hazamehettem szilveszterkor, 2 napra. Nagyon jó volt otthon lenni ismét, de január 2-án már utaztam is vissza a picihez. Férjem rendbe tartotta a házat, de közben nagyon szenvedett, egyedül volt. Telefonon minden nap tartottuk egymásban a lelket. Tudtam, ha 1800 gramm körül lesz a kicsi, akkor végre hazamehetünk.
Közben egyik reggel megfázásos tüneteim lettek, így nem mertem bemenni a kislányhoz. A covid gyorstesztem negatív lett, de a PCR-tesztem pozitív. Még aznap este, 9-kor el kellett hagynom a kórházat, hogy hazamenjek. Kidobtak majdnem, mint egy kutyát. És ha épp nem tud értem jönni senki, mit tesznek? Rossz volt otthagyni a kislányt, gondolkoztam, hogy talán nem kellett volna szólnom a tüneteimről, de nem akartam, hogy elkapja. A kedves doktornőnk videókat és képeket is küldött róla, mialatt otthon voltam. A sors furcsa fintora vagy Isten ajándéka volt az együtt töltött 10 nap a férjemmel otthon, utoljára kettesben. Mert egyébként nem igazán jöhettem volna haza, max. 1-2 napra. Közben a fejéssel is felhagytam, feladtam, pedig sokáig kitartottam.
Közben a fejünk fölött kb. eldöntötték, hogy áthelyeznek minket Gyulára, mert területileg oda tartozunk és Kecskeméten nincs hely. Nem esett jól a dolog, mert amúgy elégedett voltam ott mindennel, megszoktam a helyet, de mégis menni kellett. Az egész egy kamu volt sztem, mert egy másik anyuka, akivel összebarátkoztam maradhatott, holott ő se megyei volt.
A kislányomat koraszülött mentővel szállították át. Másfél hónapot töltöttünk Kecskeméten. Ezzel lezárult egy időszak.
Hogy gondoltam volna valaha is, hogy így zárul a terhességem? Nem. Sose volt semmilyen egészségügyi problémám, minden vizsgálatra elmentem, vitaminokat szedtem, figyeltem magamra. Mégis ez történt. Veszélyes dolog ez a HELLP szindróma, ráadásul nagyon az orvosok se tudják, hogy alakul ki. Mindenki ledöbbent, a faluban is, kolléganőim, félve ugyan, de rám írtak, míg pl. azok a „barátok”, akikhez eljártunk, annyit nem kérdeztek meg egyszer sem tőlünk, hogy vagyunk. Sok emberben csalódtunk, kiben pozitívan, kiben negatívan.
De még nem ért véget a kórházi időszakunk ekkor korántsem.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése