Belefáradtam...

Túl sok nyári mókáról nem számolhatok be. A munka lefoglalja a hétköznapjaimat, a hétvégéimet a barátommal való találkozások kötik le. Barátok szinte sehol, a netről megismert lánnyal se találkozok már, pedig azt mondta, ő nem olyan, hogy egyszer csak eltűnjön. Nos, úgy tűnik, de, pont olyan.
Már múltkor is volt köztünk feszültség, nem tetszik, mikor visszaszólnak, kioktatnak, alig ismer pár hete, és olyanokat kérdez, hogy a barátom előtt is ennyit nyavalygok-e? Persze voltak jófej beszólásai is, és persze én is voltam bunkó, ez igaz. Tehát mindent összevetve - amúgy is furcsa volt ez a netes barátság, és jobb is, hogy hanyagoljuk, mert nem vagyunk egy szinten. Életkorban sem, és néha gondolkozásban sem. Neki nem barátnő kellett, hanem valaki, akivel eljárogathat ide-oda, nem érdekelte, mi van velem, folyton csak ő beszélt. Meg amúgy is, hogy beszéljek meg bármit is egy tapasztalatlan lánnyal, aki mintha nem is ebben a dimenzióban élne?

Vannak csajok, akikre számíthatok, tudok velük találkozni, persze ritkábban, de már csak olyanokat tartok magam mellett, akikkel jól érzem magam, akik ismernek, akik kezdeményeznek is, nem csak én érdeklődök utánuk.

A napokban kaptam egy negatív kritikát, így a melóhelyen már szinte üldözési mániám lett, olyan érzésem van, hogy mindenki a hátam mögött kibeszél, ha nem is mindenki, néhányan, és hogy mindenből kimaradok.
Kollégám  - aki néha úgy viselkedik, mint egy pszichológus - elmondta őszintén, hogy van pár ember, aki úgy érzi, nem vagyok segítőkész, nem tudok mindent megmondani és nem is mindig mondok jó infókat.

Biztos van benne igazság, és tény, ha rossz passzban vagyok, akkor nagyon hárpiává tudok változni.
Kiakaszt az emberi butaság és a tiszteletlenség. Ha ez nincs meg, persze hogy nem leszek túl kedves. Aki kedves velem, annak szívesen segítek, aki egy eszköznek tart - hát szó, szó.
De igyekszek kedves lenni mindenkihez mostmár, ha valaki elkönyvelt magának, így jártam, de próbálom helyre hozni valahogy.
Minden héten felmond vagy négy-öt ember, tehát nem egy álommunkahely. Nem is értem, Szegeden hol találnak munkát.

A barátom hétvégén megint többféle tervvel jött a jövőre vonatkozóan, hogy ő németül tanul, külföldön akar dolgozni, pedig két hete még Szegedet emlegette. Annyira bírom, hogy ilyen határozott, komolyan. Ennek ellenére totál szerelmesnek éreztem magam hétvégén, és tényleg szeretem őt, de egyszerűen kiakaszt néha.
Jövő héten végre egy hétig szabadságon leszek. Direkt akkorra kértem, amikor ők is leállnak a cégnél, erre ma közli, hogy mégis kell menni jövő héten. Most komolyan! Teljesen kiakadtam, dühös lettem, régi sérelmek megint előjöttek, nála is,nálam is. Le írtam neki, hogy belefáradtam abba, hogy mást se csinálok ebben a kapcsolatban, csak várok. Így köszöntem el tőle. Kissé talán szakítós szöveg, de nem érdekel.
Kettőnk miatt akartam, hogy legyen egy hetünk együtt, de szabit se kér, mert ez milyen már, meg nem lehet..stb. Ha ennyi áldozatot nem tud hozni értünk, akkor az már rég rossz. És főleg az, hogy ezt az egészet áldozatnak veszi.  Nekem természetes, hogy hozzá igazítom magam, neki annyira nem, úgy tűnik. Arról már letettem, hogy nyaralásom lesz idén.

Persze lehetne rosszabb helyzet is. Nem lenne munkám, nem lenne pasim. Az egész egy napba kerülne, és mindkettő elszállna. Ha úgy akarnám.