Vidék vs. város

Csaknem hét éve élek Szegeden. Különböző albérletekben, valahol több évet töltöttem, volt, ahol csak pár hónapot. Mindig is arra vágytam, hogy egy nagyobb városban lakhassak - legalábbis még gimiben. Itt van élet, este is járkálnak emberek az utcákon, mindig történik valami.
Egyetem alatt kiélveztem a szórakozóhelyek- nyújtotta lehetőségeket, a diák kedvezményeket, kulturális rendezvényeken vettem részt. Úgy éreztem, enyém a világ. Tetszett, hogy szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, elkezdtem önállósodni, habár még mindig szívesen és gyakran jártam haza.
Sosem voltam bulizós, de ez az egyetem alatt megváltozott. Lakótársaim belevontak a bulikba, egy idő után pedig én is elkezdtem élvezni, szívesen mentem el velük, volt, hogy én találtam ki, hogy menjünk el valahova. Ismerkedtem, randiztam, nagy város, sok új embert ismertem meg. Az egyetem után itt lett az első munkahelyem, tetszett, hogy nem kell sokat buszozni, hogy eljussak A pontból B pontba, hiszen általában belvárosban laktam. Egyből otthon voltam, este, ha el is mentem valahová, nem kellett buszhoz, trolihoz igazodni, akkor mentem el, amikor kedvem tartotta.
Bár múlt időben írok erről, ez a tényező mai napig erős kifogás amellett, hogy itt, Szegeden maradjak továbbra is.
Mindig van hova beülni, kimozdulni, fesztiválok, programok, pezsgő élet (bár főként az egyetemistáknak, mint munkaidőben rájöttem), van hol normálisan bevásárolni, akár kaját vagy ruhadarabot.
De néha egy olyan dolog ütötte fel a fejét bennem, amit bizonyára sok városlakó átérez. Vagy inkább az, aki hirtelen a csendes, nyugodt kisvárosi kertes házból egy vidéki nagyváros belsejébe kerül: ez pedig az ELMAGÁNYOSODÁS. Sétálok az utcán, elnézem a hatalmas épületeket, a szép parkokat, és hiába vesz körül sok ember, úgy érzem, egyedül vagyok.
Előveszem a cigimet (megjegyzem, sosem dohányoztam Szeged előtt, sőt, megvetettem), de valahogy úgy éreztem, erre szükségem van. Ez a magány hozta magával a kocsmába beülős néhány estét, ami miatt biztos sokan lenéznek, de egyszerűen úgy éreztem, szükségem van társaságra.Az is megesett, hogy csak úgy sétálni indultam céltalanul, a rakpart felé. Hangulatos, de nincs kivel megosszam. Itt senki sem ér rá, dolgozik, aki pedig igazán fontos lenne, nem ebben a városban lakik.
Aztán kollégáimtól hallottam, hogy sokan panelben élnek (albérletben) a gyerekükkel, pl. tizedik emeleten. Egy városban laknak, ahol minden adott - és mégis ez milyen élet? Nekem is ilyen kell?
Viszolyogtam attól sokáig, hogy én innen elköltözzek egy kisebb városba, netán községbe. Ezért jöttem ide tanulni. Az, hogy utána mi lesz, nos, talán én se gondoltam végig. Valóban itt szeretnék családot alapítani? Itt lakni albérletekben? Ha belegondolok, mennyit költöttem albérletre minden hónapban! Utazás vagy már egy lakástakarék része is kijöhetett volna belőle.
Sokkal jobb lenne egy saját ház ... A saját cuccaimmal, tárgyaimmal, a könyveimmel, amelyek az otthoni padlásunkon porosodnak, és nem velem vannak.
Nem gondoltam arra, hogy itt hagynám Szegedet, amíg meg nem ismertem a páromat, aki egy községben él. Akit sokszor nem értettem, miért szereti azt a helyet. Hiszen ott nincs semmi, nem néz ki jól, sok helyen földút, semmi kikapcsolódási lehetőség, sok "alja" ember. De ő kontrázik folyton. Azt mondta, ott nyugalom van és csend. Ha gyerek lesz egyszer, nem egy panelban akarja felnevelni, hanem egy olyan helyen, ahol van kert, lehet levegőzni, kint játszani. Állatokat akar tartani, kertészkedni akar. Így nem kell olyan sok hitelt felvenni, nem akar eladósodni, nekem is csak jót akar, mert tudja, hogy ott, a nyugalomban magamra találnék. Talán igaza van, hiszen itt sokszor úgy érzem, megbolondulok a sok hatástól.
Azt hittem hónapokig, hajlandó lesz Szegedre jönni miattam, összeköltözni közösen egy albérletbe.
De már TUDOM, ez nem fog megtörténni.
Azt hiszem, én kell oda költözzek hozzá vagy legalábbis egy házban élni, nem pedig tengődni idegen lakótársakkal a harminchoz közeledve .. mint sokan mások.
Ha komolyan akarok tervezni, akkor ezt át kell gondolnom. Bár akkor minden megváltozna. Nem dolgoznék ott, ahol most. Nem buszozhatok több tízezerért a munkahelyemhez. Mást kell találnom.
De mi lesz, ha megbánom?
Persze erre a párom azt mondaná, hogy érezni fogom a helyes utat, mert Isten megmutatja azt.
Akárhogy is lesz, az őrlődő gondolataim még megmaradnak és egyszer majd döntést fogok hozni. Lehet, így már nem sokáig fogom bírni.

Ui: Ez az albérlet-lét, céltalanul tengődés a nagyvárosban, ezt mind tipikusan az Éjjel-nappal Budapest sorozat képezi le. Nekem Éjjel-nappal Szeged van. De egy felnőtt, komoly ember nem vágyhat mindig erre.

Dalok, amelyeket újra és újra

Amiket újra és újra meghallgatok, ha épp olyan visszaemlékezős, elmélázós vagy magamból kiéneklős hangulatom van.Mondjuk nem mind épp lassú...

• Roxette: Things will never be the same 
• The Beloved: Sweet Harmony
• Brandi Carlile: The Story
• Icon for Hire: The Grey
• Icon for Hire: Get Well 
• Halestorm: Miss the Misery 
• Emma Hewitt: Rewind
• Deadmau: I Remember 
• Agebeat Kovary: Talk to Me 
• ATB: You are not alone, Longway home, Let you go
• Alex Hepburn: Under
• James Arthur: Impossible
• Pink: Try
• Dido: Here with me
• Anastacia: Paid my Dues

Most így hirtelen ezek, természetesen sok magyar szám is van, azokat majd legközelebb. 

Séta a múltban

Sokszor olyan egyedül érzem magam. Van, amikor szinte mindegy, csak valakivel találkozhassak.
Van, hogy hetekig elvagyok magamban, sorozatokat nézek, olvasok, megyek a dolgomra.
De most, hogy jön a tavasz, eszembe jut, hogy milyen jó lenne valakivel sétálni a rakparton, vagy csak úgy beülni valahova.

Persze korábban azt írtam, hogy a hiba nem bennem van, hanem egyszerűen ilyen a világ.
De néha mégis elbizonytalanodok. Amikor válaszra se méltatnak, hónapok óta nem írnak ismerősök, barátnak nevezett emberek. És rájövök arra, hogy ismét egyedül vagyok és csak magamra számíthatok.

Néha felkerekedek, és elindulok sétálni estefelé vagy délután Szeged utcáin. Általában a rakpart a célpont és a Felső-Tisza part, amihez sok kellemes és nem kellemes múltbéli emlék is köt. Ma, hogy ismét arra sétáltam, szinte eggyé váltam a múltbéli énemmel.
Csupán a helyszín elég volt ahhoz, hogy felidéződjön bennem, mit éreztem akkor, amikor arrafelé laktam albérletben. (A jelenlegi albérletem már a hatodik, és nem esik olyan távol a fenti helytől.)

Eszembe jutott, hogy vajon akkor jól döntöttem-e. Eszembe jut az örlődésem.
Két embert vesztettem el ott, akik már soha nem fognak úgy jelen lenni az életemben, mint régen.

Az egyik a volt barátom (persze, tudom, exek után ne siránkozzunk), de itt nem arról van szó, hogy a kapcsolatunkat sírnám vissza, hanem a személyét. Hogy tényleg mindenben számíthattam rá. Minden elvárásomnak megfelelt, csak épp nem jöttünk ki jól egymással. Ez a gond az elvárásokkal, úgyhogy már nem is támasztok elvárást azóta férfival szemben vagy legalábbis nem ekkorát.
Mert aki megfelel az elvárásomnak, annak talán én nem felelek meg.
Lényeg, hogy a kapcsolatunk vége érdekesen alakult. Én mondtam ki az áment, aztán ő se vonakodott tőle túlságosan. Hamar túltette magát rajtam, ami persze az önbecsülésemet aláásta rendesen, hónapokig gyomorgörcsöm volt, sírtam, reggelente hányinger, idegesség még a munka miatt is.
Én igazán jóban akartam maradni vele. Az első (bár korántsem olyan komoly) exemmel is sikerült, és azt hittem, ez se lesz másképp.
Még találkoztunk utána, megtudtam,amit nem akartam, randik, más csajok. Akkor jutottam eszébe, amikor a volt barátnői szakítottak vele.  Ez már a második ilyen eset volt, és most is csak azért nincs benne az életemben, mert nem válaszoltam neki, teljesen kizártam az életemből, ignoráltam, ahol csak tudtam. Nem akartam megbántani, de tudtam,ha ezt folytatjuk,akkor én fogom megbánni,de nagyon. Nem akartam, hogy játszadozzon velem kénye-kedvére, elővegyen,ha magányos,majd ismét tegyen rám magasról. Szerettem volna jóban maradni vele, kedves ismerős szinten, de vele lehetetlen, mert mindig közeledett, pedig tudta már akkor, hogy nekem van valakim, aki nála is jobban megbecsül engem. Nem válaszoltam az üzeneteire, és ezzel letudtam, legalábbis látszólag, Hogy gondolati szinten ez meddig lesz még bennem, nem tudom. De ha találkoztam volna vele ismét, attól tartok, megint lett volna hátsó szándéka, így inkább úgy voltam vele, hanyagolom.



A másik ember a gimis kori barátnőm, akivel gimiben is inkább kényszer barátok voltunk. Ő is Szegeden dolgozik, albérletben lakik, a kapcsolatunk hullámvölgy, vagy épp beszélő viszonyban vagyunk, vagy épp nem beszélünk hónapokig. Most úgy tűnik, az utóbbi van. Ő a talit csak kocsmában tudja elképzelni, mikor elmennék máshova, fáradt vagy kiderül, hogy a lakótársaival mégis elmegy bulizni, moziba. csak velem nem. Mikor dobta őt a pasija, és én is szakítottam a barátommal, úgy gondoltam, jó ötletnek tűnik összeköltözni. Szingliként jól elleszünk, majd biztatjuk egymást .De  nem kaptam tőle lelki támogatást, elmentünk együtt iszogatni néha és itt meg is állt a dolog. Volt, hogy egész nap alig szóltunk egymáshoz. Pedig előtte minden lakótársammal jóban voltam és beszélő viszonyban, sőt barátság is alakult ki (ha ugyan létezik még ez a szó az én világomban), de itt pont egy barátságból lett közöny. Aztán ő visszaköltözött a volt barátjához én meg egy másik albérletbe mentem. Majd fél évig semmit nem tudtunk egymásról, aztán egyszer csak írt (vagy én,már nem is emlékszek),és újra elkezdtünk találkozni, de már nem volt a régi. És már sosem lesz az. Sem a volt baráttal, sem vele.

De jönnek mindig új emberek. A kollégáim között sok szimpatikus ember van, és a csapatépítőkön is jól érzem magam, sőt, túl jól is mostanában...

Tovább kell lépnem. Nem lehet túl sok sétát tenni a múltban, mert ott ragadok, ahogy ma este is visszatértem kicsit.

Ők akkor voltak az életem részei, de valami miatt (mert ugye véletlenek nincsenek) ők már nincsenek benne. Nem lehet tudni, hogy alakul még a jövőben.

Előre kell néznem és csak ELŐRE.
És maradjon meg ez a fejezet a nosztalgiának, a többi pedig a jelenről szóljon.
Arról, ami benne van, és ne arról, ami már nincs. 



Ui. A bejegyzésem címe nem véletlenül egyezik meg az Edda egyik számával. A Séta a múltban az egyik kedvencem tőlük.

Ráébredés

Azt hiszed, könnyedén túllépsz a nehézségeken, és alig várod, hogy elteljenek a napok. Aztán rájössz, hogy a napok nem telnek olyan gyorsan, ahogy vártad, sőt, lassabban telik az idő, mint valaha. Aztán eltelik pár hét, pár hónap.

Újra önmagad vagy, vagy legalábbis azt hiszed. Történik valami, és felforgat körülötted mindent. Aztán rájössz, az is csak pár hét csupán, mert aztán minden visszakerül a régi kerékvágásba, és megint ugyanott vagy, mint a kezdetekkor. 

És utána megint jön valami, ami feldobja a napod, de másnap ráébredsz arra, hogy az is csak hiábavalóság volt, és csak hitted, hogy jó lesz.

Utána ahogy már nem hetek, hónapok, hanem évek telnek el, szépen lassan megérted, ez a sok rossz dolog miért történt. Hogy mégsem volt semmi hiábavalóság, és mindennek oka volt. Hogy ez az egész csak egyetlen célt szolgált. Azt, hogy valamikor, egyszer, valamikor a jövőben megkaphasd mindazt, ami igazán jó. 

Viszonyok és szerepek II. - Szerepek

Szerepek,amelyeket ránk osztanak.Rám és rád. Mindenkire.
Minden közegben más vagyok.Máshogy viselkedek otthon,a szüleim és öcsém előtt,máshogy a kollégák előtt és máshogy a baráti,ismerősebb közegben.
Talán minden egyes ember így van,más szerepet játszik,ha velem találkozik,de lehet,hogy otthon vagy a párjával teljesen más.

És ott van a szerep,amit én osztok ki másokra.Vagy ami csak úgy adódik.
Az édesanyám a barátnőm is,mert vele közös az érdeklődési köröm,a zenék,a könyvek vagy a filmek,amiket szeretek vagy általa szerettem meg.Nem beszélve az ezoterikus érdeklődésről.
Öcsém a haverom is,akivel viccelni tudok,filmet nézek,lazán elbeszélgetek vagy felidézzük a gyerekkorunkat.
Egyik barátnőmmel bulizni tudok menni,és együtt iszunk,táncolunk.A másikkal kocsmázni járok,ő iszik és cigizik is.A harmadikkal kulturális helyekre ülök be,kávézóba vagy csak átmegyünk egymáshoz,ő nem szokott inni.A negyedikkel melóhelyen futok össze és jót beszélgetünk,néha beülünk valahova.Az átfedés kevés,bár néha van,hogy a szerepek felcserélődnek,hogy a csendesebb,nem ivós felveszi a bulizós énjét,a kocsmázós előveszi a kulturális énjét.Vagy aki messze lakik,hirtelen mégis közel kerül hozzám,csupán egy kötetlenebb beszélgetés által.
A szerepek változnak,de azért állandóság is van.

Szerepek...így is alakulhatnak..minden viszony kérdése

Viszonyok és szerepek I...A tükör,amelyben látom magam

Nem vagyok könnyen megközelíthető,aki először találkozik velem,talán hidegnek,kimértnek,vagy egyszerűen csak komolynak hisz.Nem tudják,hogy valójában szeretek viccelődni,igaz,ironikus vagyok,de tudok bolond is lenni.Szókimondásom néha bántó lehet.Erre mondják a bölcsek,hogy ha nem tudsz jót mondani,inkább ne mondj semmit.

Én őszintén mondom,amit mondok,nem megbántásból.Természetesen sokan megsértődnek,természetemet összeférhetetlennek tartják a sajátjukkal.

Azt mindig is tudtam,hogy nem vagyok könnyen kiismerhető,hogy visszahúzódónak tűnök.De hogy igazán milyen vagyok,más szemében látom,tükröződik,oda-vissza.
Megismertem valakit,aki olyan tükröt tart elém,hogy magamat is elkezdem sokszor utálni.Dühös vagyok,mert tudom,hogy most utálatos vagyok.Érzem magamon.Ilyenkor megpróbálok lenyugodni.
De ő azt is megmondja,ha éppen kislányos vagyok,aranyos,szerethető,vagy éppen egy csinos és szexi nő.Mindent kimond,amit csak gondol,és így még jobban megismertem magamat,mint valaha.

A természetem leginkább az emberi kapcsolataimban nyilvánul meg.
Én olyan vagyok,hogy sokszor engedek közel valakit magamhoz,majd aztán ugyanazzal a lendülettel eltaszítom.A kapcsolataim olyan se veled,se nélküled viszonyok.Vannak állandó szereplők,akik sokszor felbukkannak,majd aztán hetekre vagy hónapokra eltűnnek.

Őket hibáztattam.De rájöttem aztán,hogy nincs hiba senkiben.Mert ilyen a világ.És mert ilyen vagyok ÉN.

A világ olyan mostanában,hogy minden a közösségi oldalakon zajlik.A kapcsolatok felszínesek,mindenki elvan a saját világában.Néha összejönnek az emberek egy bulira vagy találkoznak.Ezt rendszerint ki is írják facebookra.Lehet,hogy csak havonta kétszer vagy negyedévente háromszor történik meg,de az biztos,hogy kikerül az oldalra.Álbarátságok,játszmák...ezek alakítanak mindent.
Eljátszod,hogy jó kedved van,hogy örömteli hangulatban vagy.Meddig tart? Pár percig? Örülhetsz,ha sokáig.
Persze biztos többen vannak olyanok,akik el se játsszák.
Van egy "barátnőm",aki saját elmondása szerint is többre becsül egy kutyát,és jobban szereti őket,mint az embereket.Meg se próbálja eljátszani.
Tehát egyrészt ilyen a világ mostanság.Meg persze vannak társadalmi elvárások,meg hogy na ő is elmegy ide-oda,akkor én is... stb.

Utána ott van az egyén,illetve én magam.Én se keresem sokszor a barátaim társaságát... ha ugyan nevezhetem őket barátaimnak.Mert azt hiszem,ők inkább közeli ismerősök.A barát olyan,akire számíthatsz,aki nem tűnik el hosszú időre,akivel mindent meg tudsz beszélni.
Voltak emberek,akikkel jót beszélgettem,de életem egy szakaszában voltak csak jelen.Mindig volt egy épp ügyeletes barátnő,akivel jóban voltam,többször beszélgettünk.
Most már nem akarok ilyen kényszer dolgot. 
 Nem akarom eljátszani,hogy barátok vagyunk.Ha a barátság mostanra már nem egy pátoszi fogalom,akkor igen,vannak barátaim.De ha a szó tiszta értelmét és jelentését nézzük,akkor nagyon kevés van.A párom nekem a legjobb barátom is egyben.Neki mindent elmondok,rá mindig számíthatok.Előbb kedveltem meg őt,mint barátot,mint embert,és csak utána úgy,mint férfit.

Ő a tükröm,általa ismerem meg magam és vele ismerek meg másokat.

Erdélyi gyökerek

Talán kevesen tudják,de negyedrészt székely vagyok apai ágon,illetve erdélyi magyar.
Aradon születtem,ott élnek a rokonaim,de szüleimmel és nagyszüleimmel Magyarországra költöztünk.
Mai napig visszamegyünk néha.
Ilyenkor különös érzések fognak el,és arra gondolok,hogy mi lett volna,ha ott növök fel? Vajon ugyanaz a lány lennék,aki ma vagyok?
Nyilván tudnék románul. Román iskolába jártam volna,románok lettek volna a barátaim,és talán a szerelmem is. De sosem felejtettem volna el,hogy magyar vagyok.Kisebbségben ugyan,de magyar. És örülök,ha magyarokkal találkozok,ha magyar szót hallok valahol.És büszke is lennék rá.
Mint ahogy most is büszke vagyok a származásomra,és tudom,hogy ez pluszt ad nekem.
Szüleim és nagyszüleim sokat meséltek arról az időről,a Ceausescu-diktatúráról,amikor alig volt mit enni,a boltok üresek voltak,már este tízkor leoltották a lámpákat.És a kis magyar faluról Arad mellett,ahol nagymamám mai napig  lakik.Ahol románok,németek és magyarok egy közösségben éltek,ahol a magyarok összetartottak,mindenki ismerte egymást,összejöveteleket tartottak,magyar nótákat énekeltek.Többen próbáltak megszökni,egy szebb és jobb világról álmodtak.Magyarokat fogtak el és lőttek le a határon,akik át akartak szökni.Apukám is meg akart szökni,de szerencsére mégsem tette.1989-ben zajlott a román forradalom,amikor a lövöldözéseket ebben a faluban is hallani lehetett.

Román forradalom 1989.

A magyarok manapság külföldben látják a reményt,akkoriban a szüleim Magyarországban látták a reményt. Mindent arra tettek fel, hogy Magyarországon élhessenek.Ott hagyták rokonaikat,barátaikat,a munkájukat,és neki vágtak. Fiatalabbak voltak,mint én most.Irigylem a bátorságukat,ami nélkül ma nem lennék itt.

Ceausescu halála után átköltöztünk,és azt hiszem,ezt senki nem bánta meg a mai napig.
Itt van az otthonunk.Én magyar óvodába,iskolába járhattam,magyarok a barátaim,az ismerőseim.Öcsém már itt született.

 Nem értem azokat,akik Magyarországon a magyarokat szidják,magyar létükre.Hogy nem büszkék,hogy megtagadják nemzetisügeket.Talán a politikát nézik.
De én nem azt nézem.A múltat nézem,azt,hogy én ki vagyok,honnan jöttem.
Én azt nézem,hogy a  rokonaim mennyire örültek,amikor megkapták a magyar állampolgárságukat.És nem arra gondoltak,hogy de jó,szavazhatnak,hanem hogy dokumentálva van,hogy ők hova tartoznak.

Talán az sem véletlen,hogy magyar szakra vettek fel (habár a véletlenekben nem hiszek!).

El kell még mennem Erdélybe, Székelyföldre.Mert ismernem kell a hazámat.