Év végi beszámoló 2023

 Idén túl sok változás nem történt az életünkben, igyekeztünk kialakítani a hétköznapokat, a napirendet a gyerekünkkel. Férjem sokat dolgozott, mert hiába kapott áprilisban saját fordát végre, 5-6 napokat is dolgozott egybe, és egész nap odavolt. Úgy tűnt, több ideje volt, amikor még csak váltott. Ezért október végén meghozta a döntést, amin már régóta vacillált, ugyanis felmondott. Habár a fizetés jó volt, de 80% volt a munka aránya, a maradék pedig a család, a saját dolgai intézése között oszlott meg, így szinte semmire se maradt idő. Vannak már ugyan jövőbeli tervei, de még semmi konkrét, egyelőre csak kipiheni a fáradalmakat. És hosszú idő óta ez az első olyan ünnepi időszak, amikor végig itthon van. Az ünnepek jól és gyorsan teltek. Karácsony előtt két héttel mi is elmentünk anyáékkal mamámhoz és keresztanyához. A kislányunk egész jól érezte magát, még sikerült aludnia is ott. Az út egyedül, ahol nagyon nehéz lekötni, de mostmár szerencsére egyre jobban elvan, ha megyünk valahová. Volt kis szülinapi tortája is és készült közös kép a dédivel is. Rá egy hétre apáéknál kolbász töltés volt, és aznap volt a picikém szülinapja is, ezért ott ünnepeltünk. Anya készített neki kiwis teknős alakú túrós - banános tortát, ami viszont nem jött be neki. De itt is jól érezte magát, bontogatta az ajándékait. Kapott mágneses táblát, amit majd később adok oda neki, mert vannak benne pici darabok, amit a szájába tud venni. Plusz könyveket persze, és pingvines ágyneműt, mert a pingvinek mostanában a kedvencei. Egyszer elmentünk az adventi gyertya gyújtásra is, de szinte végig a gyülekezeti teremben voltam vele, mert kint csak nyüszögött. De én legalább ittam közben két bögre forralt bort. :D

A készülődés is komótosan telt, mondanám, hogy mindenre volt idő, de pl a karácsonyi vásárba így se jutottunk el,mert minden napra volt valami program, vagy vásárlás, vagy sütés. Idén is zserbót és Fanta szeletet sütöttem, meg persze mézeskalácsot, amiben a kislányom csak annyit tudott még segédkezni, hogy kettőt megkóstolt.  A halászlét rendeltük, férjem nem akart vele vesződni. Illetve csináltam majonézes salátákat. 25-én anyáéknál voltunk, ott most is isteni ebéd volt. Közösen kaptunk egy porszívót, ami akkumulátoros és nagyon praktikus állítólag, de még nem volt időm kipróbálni. A kislányom beszélő babát kapott, akinek szép hosszú haja van, amit tud fésűlni.

Az idő idén karácsonykor is enyhe, tavaszias volt, az utunk szintén ramaty, egyelőre még úgy tűnik, sokat kell várni az aszfaltos utunkra a bürokrácia miatt. Mostanában voltak páran nálunk is, a lelkész és a felesége, keresztfiunk anyukájával és tesójával, illetve férjem gyerekkori barátja és annak barátnője, utóbbi nagyon elvolt a kislányunkkal. Anyós nem jött el szerencsére azóta sem, férjem vitte át egy kicsit a gyereket, de ez így pont jó.

Szóval az évről annyit, hogy igaz, velem nem történt sokminden, azon kívül hogy már 2 éve nincs egy átaludt éjszakám, és inkább hízok, mint fogyok, plusz kB semmi kikapcsolódásom nincs, viszont a kislányunk hihetetlen változásokon ment, és megy keresztül mai napig. Egészen június végéig, amikor is stagnált a mozgása és picit a szellemi készségei is, sokszor voltam magam alatt. Hiába jártunk már kétféle fejlesztésre, úgy éreztem, nem elég. Férjemet nyüstöltem ezzel folyton, aki szerint nincs szüksége a kislánynak semmire, mert magától is fejlődni fog. Június végén végre megtörtént a várva várt esemény, kúszni kezdett a picikém. És innentől kezdve nem volt megállás. Mind mozgásban, mind értelemben produkált új dolgokat és megindult szépen a beszéd fejlődése is. Nagyon sok szót tud, ismer, és mondja is. Jelenleg kapaszkodva lépeget előre felé is, és próbál egyensúlyozni, ettől függ az is, hogy mikor fog végre elindulni. De biztos vagyok mostmár benne, hogy járni fog egyedül is, a kérdés hogy mikor lesz készen rá. Én segítem továbbra is, ahogy csak tudom, viszem fejlesztésre, ha kell, busszal, tornázunk itthon és igyekszem aktívan közreműködni vele a játékban is, tanítani mindig valami újra. Amúgy szerencsére magában is egész jól eljátszik. Viszont elkezdett dacoskodni, és látja, hogy az apjától bármit kérhet. Szinte önállóan eszik, kézzel, kanállal és villával is, ha úgy tartja kedve. Próbál egyre jobban utánozni minket, és önállóvá válni. 

Tavaly ilyenkor azt írtam, hogy bízom benne, hogy ilyenkorra már ha még nem is fut, de elindul. Nagyjából bejött, viszont nagy hátrányt kell ledolgoznia, és ahhoz képest nagyon igyekszik, így én jelenleg elégedett vagyok. Igen, nézhetném azt, hogy nála már kisebb gyerekek is mennek és futnak, de az az igazság, ezt már elengedtem és nem érzem magam rosszul ettől. Már csak azért sem, mert már van hitem abban, hogy a kislányom is fog itt tartani, és amikor már csinálni fogja, senkit se fog érdekelni, mikor kezdte. 

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek boldog új évet! 

Régi idők karácsonya

Emlékszem, már régebben is mindig novemberben köszöntött rám igazán a karácsonyi hangulat. 

Ez idén is  így van. 

Igaz addig még van egy hónap, de az ember akaratlanul is elcsábul, ahogy belép egy üzletbe, és már most minden karácsonyi dolgokkal van tele. A tévében is kezdik a karácsonyi reklámokat, és a közösségi oldalakon is minden lassan már az ünnepi készülődésről szól. Nálunk a boltokban már október végén elkezdték árulni a szaloncukrokat.

Igaz, én is megvettem már pár ajándékot és dekorációt, de a karácsonyi filmekkel például még szándékosan várok, hiszen számomra azok hozzák meg a legjobban a hangulatot. Inkább visszatekintek a múltba, és most a húsvéthoz hasonlóan felidézem gyermekkorom karácsonyát.

Volt egy füzetem, amibe beleírtam szinte az összes karácsonyi filmet, amit találtam anno internetről, illetve zenéket is össze gyűjtöttem. Azt is vezettem, hogy melyik évben milyen karácsonyunk van, fekete vagy fehér, sokszor váltogatta egymást a fekete és fehér karácsony, aztán már szinte csak fekete karácsonyt írtam minden évhez. Egyetlen olyan karácsonyra emlékszek gyerekkoromból, amikor pont aznap havazott, ráadásul úgy, hogy Szenteste kezdett havazni, másnap reggel pedig hólapátolásra ébredtem. Meseszerű volt az egész. Aztán persze kimentünk a szabadba, szánkóztunk, hógolyóztunk, csúszkáltunk a jégen, hóembert építettünk, szóval mindent, amit ilyenkor szoktak. Aztán játék után bememtünk a meleg lakásba, ahol már várt ránk az ünnepi étel és a sok - sok sütemény. Szüleim nagyon szeretnek főzni, anyukám sütni, már karácsony előtt napokkal elkezdődött a sütés-főzés a konyhában. Apa a sülteket és a majonézes salátákat készítette el, anya pedig a töltött káposztát és a süteményeket. Öcsémmel a hókenyér elkészítésében segítettünk, ami ugye egy nagyon egyszerű sütés nélküli süti. Szenteste napján pedig én csináltam a mákos gubát ebédre. Mindig karácsony előtti nap csomagoltam be az ajándékokat, közben karácsonyi zenéket hallgattam. Írtam ki karácsonyi CD-t és sokszor azt hallgattuk, de megvolt a karácsonyi kazettánk is, rajta a sok templomi énekkel, Pásztorok, pásztorok és persze a Csendes éj. Emlékszem, 24. napján délelőtt a konyhában telt, illetve kisebb díszítésekkel, ebéd után pedig következett a fa feldíszítése, szigorúan élő fenyő minden évben. Ezt igyekeztünk közösen csinálni, bár apa sokszor csak a fotelban ült, és a szaloncukrokra tette a függőt. Akkor még a fára akasztottuk a szaloncukrokat, és sokszor volt csillagszórónk is. Emlékszem, hogy sokszor ablakot kellett nyitni, olyan büdös lett tőle, de nagyon szerettük nézni. A fa díszítés után újabb főzés következett szüleim részéről, elkezdték előkészíteni a vacsorát, és a töltött káposzta is aznap lett kész. Miután elkészültek, anya felsepert és felmosott, és ahogy elkezdett be sötétedni, meggyújtottuk az első gyertyákat. Egyedül ezen a napon volt az, hogy nem este, hanem délután fürödtünk. Átöltöztünk a vacsorához, közben tatával együtt közösen össze gyűltünk egy szobában, a hátterben ment a tévé, szüleim és Tata iszogattak, mi pedig öcsémmel már alig vártuk az ajándékbontást. Aztán olyan 5, 6 óra körül, amikor anyukám már az összes gyertyát meggyújtotta a lakásban, ami csak volt(még a fürdőszobában is gyertya égett), elvonult mindenki, és egyesével vonultunk ki a fához. Utoljára én öcsémmel. Nyilván amíg kisebbek voltunk, akkor még nem. Majd megszólalt a csengő, és anya szólt, hogy megjott a Jézuska. Ekkor mindig pont a csendes éj szólt a magnóban... Nagyon meghitt és csodálatos pillanat volt, az év legszebb része. Egyenként átadta mindenki az ajándékát, a szoba hangos volt a beszédtől, örömtől és meghatottságtól, mindenhol csomagoló papír volt és szalagok szerte szét és mindenki az ollót kereste. :) 

Ahogy mindenki elpakolta az ajándékait, egy időben öcsémmel karácsonyi műsort adtunk, aminek persze én voltam az ötlet gazdája. Énekeltünk, verset mondtunk, furulyáztam. És utána következett a vacsora, ami mindig ínycsiklandó volt. Az előétel általában alma volt, mézzel és dióval, utána majonézes saláták és rántott hús, és persze bejgli vagy karácsonyi fatörzs. Ekkor még én is kisebb voltam, aztán az évek során egyre ínyencebb ételek következtek, az előétel kacsamáj pástétom lett áfonyaszósszal, majd lazac következett krumplival. Volt néha borleves is, és halászlé, de az nem minden évben. A sütemények is változtak, de bejgli és zserbó a legtöbbször volt. Az este hátralevő része pihenéssel és tévézéssel telt. Öcsém általában az ajándékával játszott, majd sokszor veszekedtünk, hogy mit nézzünk a tévében, mert mindenki mást akart volna nézni, így volt, hogy mindenki a saját szobájába vonult el. Én néha úgy bekajáltam, hogy alig bírtam elaludni és sokszor az éjféli misét is néztem a tévében. Másnap reggel szintén sokat ettünk, akkor a majonézes salátákból. Délelőtt tévézés volt, illetve nálam sokszor könyvolvasás, gimis koromban szinte mindig azt kaptam karácsonyra, így lekötöttem magam ezzel. Ebéd pulyka sült volt mindenféle finom körettel, és 26-án ettük mindig a töltött káposztát. Délután sétálni indultunk, volt, hogy a temetőbe vagy csak a faluba, le kellett mozogni azt a sok kaját, közben néztük a díszkivilágítást, öcsémmel pedig néha benéztünk egy-egy ablakon, hogy mit néznek éppen a tévében és ezen nevettünk. Az ünnepek gyorsan elteltek, a szilvesztert annyira sose vártam, szinte mindig otthon voltam. 

Az ünnep varázsa szerencsére még most is bennem él, és azon leszek, hogy a kislányomnak is átadhassam azt a sok meghitt pillanatot, amit akkor a családi körben átéltem. 

A mostani karácsonyból is az ő örömét várom a legjobban, amikor megpillantja a fényeket és a fát, és örül az ajándékainak. 

Vége a nyárnak

 A nyarunk talán picit jobb volt, mint a tavalyi. Többet mozdultunk ki, sokat buszoztunk, volt hogy fagyiztunk, bejutottam néha Pepcoba, dm - be. Nekem mostmár szinte ezek jelentik a kikapcsolódást. Eljutottunk Szarvasra is egy napot kirándulni, de a Szegedi Halászlé Fesztiválra is. Azt hittem, majd kellemes lesz kicsit nosztalgiázni, hiszen mégiscsak 11 évet töltöttem el Szegeden, de valahogy az első 10 perc után már alig vártuk, hogy haza induljunk.. Elszoktam már a rengeteg embertől, és forgalomtól. Persze volt nyűgösség is a kislány részéről , és a hosszabb autóutat sem bírja elviselni csendben. Mártélyra is ki mentünk egy nyári délután, kürtős kalácsot ettünk, én pedig lángost is. 

Egyszer eljutottunk Romániába is, mamámhoz és keresztanyámhoz, bár az bántott, hogy keresztapám temetésére nem tudtunk elmenni. Férjem dolgozott és hát gyerekkel igencsak nyűg. 

Persze idén is hiányzott a nyaralás, valahogy több utazás, kaland, de nem így, gyerekkel. Hiába minden erőfeszítés, ő még itthon érzi a legjobban magát. És ezáltal mi is. Nem tudom, mások hogy bírják, hogy akár külföldre utaznak gyerekkel, meg több napra... Vagy kevésbé nyűgös a gyerekük, vagy jobb a tűrőképességük, mint nekünk, nem tudom. Viszont azt tudom, hogy jelenleg csak nyűg lenne akár egy több napos utat bevállalni és az tuti nem a pihenésről szólna. Talán majd jövőre, bár ez mostmár nem tőlünk függ igazán. 

Idén nyáron a szomszédban sem volt vészes a helyzet hangzavar szintjén, eleinte volt több medencézés, de aztán alábbhagyott a lelkesedés. Mi is vettünk egy kisebb medencét, amit leginkább férjem használt ki. A kislánynak nem igazán tetszett, félt benne, így jobbára felváltva fürödtünk benne férjemmel a 40 fokos melegben. Még nekem is jól esett, olyan hőségek voltak. Utána dinnyét ettünk, este jégkrémet. Kimentünk a búcsúra, a falunapra, utóbbin még egy koncert elejébe is bele tudtunk hallgatni, mert a kislány egész jól elvolt, nézegette a színes hintákat. A lakásban sikerült kimeszelni a kamrát, átfesteni az ottani asztalt és a polcokat. Rá két hónapra az előszoba és konyha is ki lett festve, most bodza színnel, a korábbi sárga helyett. Így sokkal modernebb hatást nyújt a lakás. Sikerült végeznem a kép-projekttel is, miszerint ne legyenek üresek a falak. Tele van minden a fotóinkkal, esküvői vászonképpel. De így otthonos igazán minden. Mióta itthon vagyok, kifejezetten törekszem arra, hogy minden szép legyen, és praktikus. Hiszen 0-24 órában itthon vagyok szinte.

Anyóssal sikerült összeveszni nyár végére, bár nyáron szinte rákapott, hogy hetente vagy két hetente jött. Mindig hozott valamit, amit a kutya nem kért tőle, pl tejbegriz a gyereknek, fasírt, krumpli püré, paradicsom főzelék.. Mintha én nem tudnék főzni ilyen kajákat. Meg hozta a borzalmas pogácsáit, amit még férjem se tudott megenni, pedig nem egy finnyás fajta és hát csak az anyja sütötte. Aztán már a sokadik alkalommal jött azzal, hogy adjak tejet a gyereknek, meg márka teát (ami tele van cukorral és minimális a gyümölcs tartalma), mert az finom, ő is azt szereti. Ott szakadt el a cérna, amikor egyik alkalommal, amikor após nálunk festett, ő is eljött, hozott márka teát meg egy 200 Ft-os műanyag bögrét a kislánynak (mintha kB nem lenne pohara), és mondta, hogy adjak azt neki. Mire közöltem, hogy nem fog ilyet kapni, mert egyrészt vannak babateák, azt szokott kapni, meg melegben vizet és üdítőt. Meg amúgy is cukros az a márka tea. Mire ő, de hogy az üdítőben is sok cukor van. Nem kezdtem el inkább ecsetelni, hogy nem a full cukrosat veszem meg neki.. Majd folytatta azzal, hogy olyan vékony a gyerek, mintha diétázna, az ő gyerekei mind ducik voltak. Hozzátettem, hogy talán mert 4 kilóval születtek,nem 970 grammal.. Meg hogy én csak a saját kajáimat adom neki (mintha éheztetném a gyereket kB úgy jött le). Próbáltam sokáig kedves lenni hozzá, és nem hallgatni a sületlenségeit, de hogy az unokáját vékonyozza, és nem tudja elfogadni így ahogy van, azt már nem tűrtem el neki. Mondtam, hogy akkor nem kell ránézni meg akkor el lehet menni, és nem is kell már ide visszajönni. Szerencsére férjem és apósom is a pártomon voltak, tudják, milyen anyósom személyisége, apósom is épp hogy elviseli meg szégyelli.. Ahogy a férjem is.. Tudják, hogy falra hányt borsó amit mondanak neki, és hogy nem hallgat a józan, értelmes szóra. Nála butább embert keveset ismerek.

Azóta nem volt nálunk, sőt legutóbb, amikor a családi napra mentünk ki, és meglátott minket az utcán , ahogy közeledünk, inkább biciklire ült és hazament.. Szégyen az a nő.. Sajnálom a férjemet, hogy ilyen anya jutott neki. El se tudom képzelni, hogy viszonyult a gyerekeihez, ha az unokáját nem hajlandó megfogni vagy felvenni, megpuszilni.. Semmi gyengédséget nem látok rajta...

Amúgy jobb is, hogy nem jön. Ha normális lenne, nagy segítség is lehetne, hiszen közel lakik és ráér. Aki meg tudna segíteni, dolgozik vagy messze lakik... Ez ebben a szomorú. De szerencsére megtanultam segítség nélkül boldogulni, és persze férjem is besegít, ha tud, bár sokat dolgozik.

Mindenesetre végre ősz, lassan vége a melegeknek, ami egyedül arra jó most, hogy nem kell még fűteni. 

Beindulás

Legutóbbi bejegyzésemben még arról számoltam be, hogy várom, hogy végre történjen valami. Legalább valami apró, reményt keltő változás a mozgásában.

Sok mélyponton voltam túl, férjem is, de leginkább én. Amikor már nem tudtam hinni semmiben, és rémképeket láttam a jövőből. Nem tudtam már bizakodó lenni, hiába biztattak. Aztán június 28-án, egy esős szerdai napon, a kislányom elkezdett végre kúszni, 18 hónaposan, korrigáltan 16. Igaz, "csak" fókázott eleinte, azaz csak a kezével tolta magát előre a rojtos szőnyegbe kapaszkodva, és a lábát húzta maga után, két napra rá már a lábait is elkezdte használni. Igaz, utána csak a bal lábát. Hiába próbáltam kúszatni, hogy mindkét lábát használja, valahogy csak az egyik rögzült be neki. De én már ennek is nagyon örültem, hiszen egy hatalmas gát szakadt át. Végre helyet tudott változtatni, el tudta érni, amit akart, elkezdhetett felfedezni. Az utána következő két hétben nagyon kiegyensúlyozott volt, és nagyon jól eljátszott egyedül. Tényleg egy új világ nyílt ki számára. És valahol számomra is. Mivel nyár volt, így szerencsére nem kellett menni a korai fejlesztésnek nevezett mutatványra, amit azóta vissza is mondtunk. Viszont úgy gondoltam, hogy egy normálisabb konduktorra szükség lehet (az állami, negatívkodó, szakmaiatlanunk helyett), így a tsmt terapeutánk segítségével találtam egy fiatal csajt, aki elvállalt minket. Júliusban elkezdtünk hetente járni hozzá, mellette persze maradt a heti egy Vojta és itthon a tsmt. Nagyjából 2 hónapra rá, hogy kúszott a kislány, elkezdett egyre többet négykézláb lenni, hintázni, majd egy mászás félét is produkált. De inkább még szökkelt a lábaival, sőt, volt kB egy hét, hogy nem is akart mászni egyáltalán, visszatért a kúszáshoz. Majd ismét próbálkozott, végül már többet mászott, mint kúszott, és végre sikerült elérni, hogy váltott lábbal, szabályosan másszon. A kúszás esetében ugyanis nem nagy gond, ha nem szabályos, de a mászás viszont az kell legyen, meg kell legyen az alternáló mozgás a két agyfélteke összehangolása miatt. Így ez is hatalmas mérföldkő volt, hogy végre sikerült. És hogy ahhoz képest nem is kúszott sokat, hogy csaknem 10 hónapot vártunk arra, hogy végre elkezdje. Közben még a mászás előtt kiült Z ülésbe egyedül, majd utána egyre stabilabb lett az ülése is. Persze nehogy már stimmeljen minden, W ülésbe ül szinte mindig. Ha előre nyújtom a lábát, hátra veti magát inkább, még nincs meg az ereje vagy egyensúlya a szabályos üléshez.. Viszont legalább ülve játszik, ami sokkal másabb, mint hanyatt fekve. Teljesen más világ nyílik ki így is, azóta pedig értelmesebben is játszik.  Visszapakol a dobozokba, nem csak szétdobál mindent, rárakja a gyűrűket a piramisra, babát etet, kis autót tologat, építő kockázik. A mászás után elkezdett feltérdelni és szeptember 3-án pedig fel is állt az ágy mellett kapaszkodva. Mindössze 2 hónap alatt rengeteg új dolgot produkált és nagyon aktív lett. Mostanra bemássza az egész lakást, szobától szobáig, de még az udvart is. Nagyon sokat fejlődött értelmileg is, nagyjából 40 szót tud, állatok hangját is utánozza. Mondja anya, apa, mutogat, puszit ad,pápázik, köszön. Majdnem mindent ért, amit mondunk neki. Persze elkezdett makacskodni is, vannak néha hisztik. Ételekben is válogat, pedig korábban szinte mindent megevett vagy megkóstolt. Ebédnél is le kell kötni a figyelmét, hogy egyen valamit. De egyedül eszik kézzel, kanállal néha próbálkozik. Inni se igen akar sokszor. Ez főleg a nyári hőségben volt aggasztó. 

Voltunk két hete neurológián, ahol persze megint megkaptuk, hogy ha majd jár, lehet kelleni fog neki segédeszköz.. Mindezt abból szűrte most le a doki, hogy befelé áll a jobb bokája. A gyógytornászunk szerint ez még korrigálódhat természetes módon, később esetleg cipővel.. De látott már ennél rosszabbat is elmondása szerint.. Valahogy neki jobban hiszek, mint az "aggódó" dokinak, aki a régi konduktorunkhoz hasonlóan csak "félni" tud. Mitől fél, nem az ő gyerekéről van szó..  Neki olymindegy, mi lesz, csak a felelősséget akarja magáról lerázni,hogy ő megmondta... 

Én mostmár nagyon bizakodó vagyok és igyekszek is ilyen pozitív maradni. A kislányom igenis járni fog. Igen, neki több idő lesz, nála fiatalabbak is már szaladnak, de ő a mi gyerekünk, és azok fele annyi dolgon nem mentek keresztül, mint a mi kicsikénk. Az is hatalmas csoda, hogy itt van velünk, az meg, hogy itt tart jelenleg, ahol, szintén hatalmas csoda és nagy munka van benne. 

Minden apró fejlődésnek örülni kell, és értékelni kell minden lépést. Mindig saját magához kell őt nézni, nem máshoz viszonyítva. Jó lenne, ha ezt az úgynevezett  "szakemberek" is belátnák végre. 

Változások

 Sokminden megváltozott azóta, hogy anya lettem. Először is szinte semmire sincs időm, ami van is, azt is gyorsan és kapkodva csinálom. Gyorsan eszek, gyorsan fürdök vagy ugrok el a boltba. Egyrészt mert csak a férjemre tudom hagyni a gyereket, másrészt meg vele sincs el nagyon sokáig. Ez tényleg egy 24 órás készenlét, ami alól nincs lazítás.. Sose tudok lazitani vagy lenyugodni.

Másrészt kicsit talán nyitottabb lettem a babával való kimozdulásra. Miután megrendeltem januárban a sport babakocsit, egyre többször, majd szinte naponta indultunk meg sétálni a faluban. Nekem is jót tett a mozgás, és a pici is szereti a babakocsizást. Sokszor elmegyünk a közeli boltba is.  És elkezdtünk buszozni is, mert nem függhetek folyton a férjemtől vagy hogy emiatt hagyjunk ki egy fejlesztést, mert ő épp dolgozik. Szerencsére a kislánynak tetszik a buszozás, elnézelődik, főleg ha olyan busz van, amiből jobban kilát. Talán még jobban is elvan, mint a kocsiban. Persze néha itt is van nyűglődés.

A férjemmel a kapcsolatunk hullámzó. Akár adott nap is hol fent járunk, hol lent. Férjem alapvetően ellenzi a fejlesztéseket, vagyis inkább úgy mondanám, nem látja értelmüket, így emiatt állandó a konfliktus. Igaz volt olyan fejlesztés, ahol beláttam, nekünk ez nem válik be, vagy nem is fejlesztés, így nem is igazán járunk. De azt nem tehetjük meg, hogy nem visszük sehova a kislányunkat. Sajnos ő magától nem igazán fogja megtanulni azokat a dolgokat, amiket más gyerek egyből elsajátít. Rengeteg gyakorlás kell. Én azt se tudom, hova vigyem még a gyereket, férjem meg folyton azt mondja, hogy majd beindul, ne vigyük sehova. Meg hogy történtek már csodák. Nem tudom eldönteni, hogy homokba dugja a fejét, vagy ostoba, vagy tényleg ennyire nagy a hite... Vagy mindhárom együtt. Én inkább pesszimista vagyok, vagy inkább realista. Én nem hagyom figyelmen kívül a kislány előzményeit. Akkor se, ha arról van szó, hogy azt mondják, majd beindul, hasonlítva őt más koraszülöttekhez, holott egyik se egyforma, plusz sokaknak ugye nem volt agyvérzése. Ezt sokan nem tudják, hogy neki volt, de nincs is közük hozzá. Csak hát jönnek a kérdések, hogy na elindult-e már, és ha azt mondom nem, jön a sablonduma, hogy majd behozza, meg hogy XY is elindult egyszer.. , vagy pedig csak  hallgatnak, vagy furcsán néznek. Nem értik. Szóval a férjemmel való kapcsolat is változott, néha eszembe jutnak a régi idők, mintha egy teljesen más élet lett volna. Férjem sokat dolgozik, semmi kikapcsolódás. Azon a kevés szabadnapjan is mennünk kellene mindig valahova, elhiszem, hogy megunta, ugyanakkor a gyerekéről van szó és a tét igencsak nagy. De nem fogja fel, hiába mondom neki.. 

Nem csodálom, hogy sokak házassága rámegy a gyerekre, még akkor is, ha egyébként egy normál fejlődésű gyerekről van szó, nem hogy így. 

És persze a pici lány is változik. Személyisége, érettsége, értelme. Már el lehet vele játszani, szórakozni. Mindent ért, mindenre figyel, minden változás feltűnik neki. Mostmár talán kezd egyre jobban megnyílni más emberek felé is, és a nagyszülők előtt se nyűgösködik. Egyedül is elkezdett enni, csipeget, fogja a kanalat vagy villát, felfedez. Egyedül issza meg az esti tápszert. Olykor makacs, dacol. Csakazértis csinálja. Mindent ledob. Ha azt a fránya mozgást leszámitjuk, szerintem pont olyan, mint más vele egyidős. Vagy legalábbis közelít. Látom a jókat is, nem csak a rosszat. De baromira nehéz figyelmen hagyni azt a dolgot, amin a jövőbeli boldogulása múlik. Egy szülő amúgy is mindig aggódik, apró dolgokon is, csak hogy a mi esetünkben ez nem egy apró dolog... Minden nap úgy kelek fel, hogy na ma megtörténik a nagy változás, produkál valami újat.. De mi van, ha nem?

Egyszer fent vagyok, egyszer lent. Volt, hogy azt kívántam, bár maradtam volna ott a műtőasztalon.. Más szerencsének mondaná, hogy így kijöttünk ebből a helyzetből, de ha az lesz a vége, hogy mondjuk a kislány nem fejlődik sokat mozgásban, az nem szerencse, hanem teher és egy nagy szívás. Nekünk is, és neki is, hiszen mégiscsak az ő élete.

De bízunk a legjobban, mert mást nemigen tehetünk.

Fejlesztések: remények és csalódások

Utolsó bejegyzésem óta igencsak sok idő eltelt. És persze sokminden történt.

A kislányom, akiről írtam korábban, sajnos nem fejlődik mozgásban olyan ütemben, ahogy az kellene, és sajnos nem kicsit van lemaradva. Nem csak a kortársaihoz, hanem még a fiatalabb társaihoz képest is. Jelenleg 17 hónapos, korrigáltan 15,és még mindig nem kúszik, mászik vagy ül.

Azóta, hogy hazajöttünk anno a kórházból, heti egyszer jártunk Dévény tornára, amit szinte mindenki dicsér és egy csodának tart, hát nálunk nem vált be sajnos. Az első pár hónapban segített, de utána 6 hónapig lényegében semmilyen változást nem hozott. Még egy kicsit sem. Oké, türelmes az ember, tudom, hogy a kislányomnál lassabban indulnak be a dolgok, de ennyire? Szóval egyre jobban nőtt bennem az aggodalom és főként a kétely, hogy nem kellene-e váltanunk.

Végül a dévényes is megerősítette, hogy kislányomnak nem feltétlen szükséges a Dévény, mivel nem feszes. A neurológus is azt mondta, hogy nem szükséges. Igaz, a neurológia egy vicc, konkrétan semmilyen tanácsot, ötletet nem kaptunk, hogy hova vigyük fejlesztésre a gyereket.. Amit én mondtam, hogy szeretném megpróbálni, arra rá mondta, hogy próbáljuk. Úgyhogy ez volt a nagy segítség..

Így február vége felé elkezdtük az úgynevezett Vojta - terápiát, ami talán kevéssé ismert, mint a Dévény, viszont más országokban sikeresen alkalmazzák. A gyógytornász már első alkalommal több dolgot mondott a kislányomról, hogy mit lát nála, mint a Dévényesünk fél év alatt. Amikor elkezdtük a terápiát, a pici lány szinte mindig csak a hátán feküdt, nem forgolódott, holott elvileg tudott volna, de hónapokig nem gyakorolta... A lábát szinte alig használta, mindig csak nyújtva volt neki. Nem tett semmilyen erőfeszítést, hogy elérjen pl egy játékot. Legszivesebben csak a hátán feküdt.. Meg időnként hasalt, ha úgy tettük le.

Pedig akkor már korrigáltan is elmúlt 1 éves. A torna után elkezdett picit erősödni, pl a lába..

Aztán hallottam egy másik terapeutáról, aki Tsmt tornát csinál, így hozzá is bejelentkeztünk. Valahogy úgy éreztem, nem elég egy terápia, illetve jó lenne még valami a manuál terápia mellé, így március végén el is mentünk az első tsmt tornára. Ez volt az első olyan foglalkozás, amit a kislányom nem ordított végig, sőt, még élvezte is. Kaptunk egy feladatsort, amit itthon kell csinálnunk, meghatározott alkalommal adott héten. Pl első 2 hétben 3x, utána 5x, és így tovább. Ez a terapeuta is alapos volt, mindent kikérdezett és látszik rajta, hogy nagyon szereti a gyerekeket, és ért a nyelvükön. Így nagy lelkesen vágtam bele a tornába, remélve, hogy segíteni fog. És a picikémnek tetszett, még nevetett is sokszor. Igaz, itt a munka nagy részét mi végezzük, szülők, merthogy ketten kell csináljuk férjemmel a gyakorlatokat. Lepedőben hintáztatás, nagy labdán gurigázás, gördeszkán fel-le, közben pedig mondókákat énekelünk. Igazából ez a központi idegrendszerre van hatással, és később fejti ki az eredményét.

Tehát nagyjából 3 hónapja vojtázunk és 2 hónapja tsmt - zünk. Így együtt a kettő szerintem hatásos. Mindegyik máshogy segít. De a gyerek sokkal többet mozog, forgolódik, emelgeti a popóját, volt, hogy felülni is próbált. A kúszás lehet, hogy kimarad, mert szinte mindig tenyértámaszba van, de az biztos, hogy a karjai erősek. Szóval magához és az előzményekhez képest sokat fejlődött. Szellemileg pedig nap mint nap mutat valami újat. Bármit mondunk neki, érti, a passzív szókincse nagy, tapsol, mutogat, puszit ad, mutatja a nyelvével, hogy csinál a kutyus, utánoz szavakat és hangokat, jelzi, ha kakilt, tudja, hol a haja, orr, száj. Kiveszi a szekrényből a fogmosó poharát. Kihúz fiókokat, szekrényt nyit és nyúl a kilincsért, hogy kinyissa az ajtót, elhúzza a függönyt. És ez most csak az, ami hirtelen eszembe jutott. Nyilván ha megindulna a mozgása, még több mindent tudna és értene.

Úgy tartja a könyvet, mint aki tud olvasni, percekig lapozgatja oda-vissza.

Sajnos pl a neurológust ez nemigen érdekelte, mert csak azt nézi, hogy mozgásban el van maradva, és így fennáll a CP, azaz a cerebral paresis lehetősége,a megkésett mozgásfejlődés miatt.

De persze nem javasol vagy segít semmit.

A szülőnek kell kijárni az utat, ami a gyerekének jó lehet.

És persze ott van az államilag támogatott korai fejlesztés a pedagógiai szakszolgálatnál, amit nem igazán neveznék fejlesztésnek. A konduktor hölgy nem csinál sokmindent, a gyerekhez is csak ritkán ér, néha eszébe jut egy-két mondóka, közben mondja, hogy mit csináljunk a gyerekkel, pl karkörzés, buborékat fúj néha, meg kitesz vagy 20 játékot a gyerek elé és várja, hogy elinduljon értük. Otthoni feladatot vagy hogy mit gyakoroljunk még eleinte mondott, már nem.

Mikor kérdeztem tőle, hogy tsmt-re mehetnénk - e a szakszolgálat által, annyit mondott, hogy majd ha a szakvélemény kimondja. Szóval a szakszolgálat se segítség. Ha nem tudnám, hogy máshol a konduktorok végig tornáztatják a gyerekeket, és az egész tényleg a fejlesztésről szól, még azt hinném, mindenhol így megy. De ahova területileg tartozunk, ott sajnos tényleg nem folyik fejlesztés.. És ezt nem csak én látom így, más anyukák is. Így nagyon ritkán megyünk, mert nem fogok időt pazarolni olyasmire, ami nem segít a gyerekemnek. Lényegében itthon több hasznos dolgot csinálok vele mint ott, és legalább itt nem nyafog közben.

Habár azt látom, hogy ez a két terápia hasznos, mégis mindig elfog a kétely, hogy elég - e ennyi, nem kellene-e még valamit kipróbálnunk. Hiszen a kislány még mindig nem indult be igazán. Nyilván egy normális korai fejlesztés segítene, de mit tehetek ha mi ezt kaptuk? Persze messzebb lenne biztos normális vagy magánban. De fizessek azért, ami ingyen járna? 

De csak bízni és remélni tudok, hogy lesz pozitív változás. Sokan hisznek benne, nekem is ezt kellene tennem.

Év végi beszámoló 2022

Minden év hoz valami újdonságot, de a tavalyi év különösen sok változást hozott. Először is a legfontosabbat, anya lettem. Igaz, 2021-ben született a kislányom, mégis 2022-ben váltam igazán anyává, főleg azután, hogy végre március 9-én haza jöhettünk a kórházból és elkezdődött a közös életünk és a családdá válás folyamata. Nem volt mindig egyszerű, főleg mikor hasfájós volt a kislány és nyűgös, vagy mikor egész nap vele voltam (mert férjem dolgozott) úgy, hogy szinte semmi nem volt jó neki. Segítségem pedig ugye szinte semmi nem volt. De szépen megoldottunk mindent ketten is, még ha sokszor kaotikus is volt. Nem tagadom, hogy sokat veszekedtünk is férjemmel, főleg a gyerek miatt, mert ő ugye nem akarja mai napig vinni sehova a kislányt, mondván, nincs semmi baja, holott sajnos igenis van, még ha papíron is.

Sok anyát megismertem, akik hasonló cipőben vannak és kicsit máshogy látom a világot is. Első és legfontosabb a kislányom, és az ő igényei. Minden más csak utána következik.

Szeptemberben volt a keresztelője, amire eljött mamám és a keresztszüleim. Ráadásul már reggel 9re itt voltak, siettek az idő eltolódás miatt, mi pedig még semmivel nem voltunk kész. Se kaja, se ünnepi teríték vagy lufik, semmi. Ha a szüleim nincsenek,valószínűleg az egész vendéglátás dugába dőlt volna, de így megmentették a helyzetet. A keresztelőn egész jól viselkedett a kislány, nem sírt túl sokat, igaz az istentisztelet keresztelő utáni részét a parkban töltöttük. Aztán elveszett a mobilom, azt kerestük vagy egy órán keresztül. Férjem is, miután meghozta a sültes tálat. Anyának kellett szólnia, hogy na mostmár együnk, mert a vendégek éhesek. Végül az úton a sárban lett meg a telefonom, a házunk előtt. Mindenesetre az világossá vált számunkra, hogy a jövőben túl sok vendéglátósdit nem szeretnénk. A kicsi első szülinapja is úgy telt, hogy csak tortázás volt, amit anyáék hoztak. Meg persze voltak ajándékok és lufik, bár a kislányom nem igazán értékelte és épp nyűgös is volt aznap valami miatt. Pedig az ősz egész nyűgösség mentesen telt, nagyjából a napirendünk is kialakult. Igaz, az éjszakai kelések még mindig megvannak, de már előfordul, persze csak ritkán, hogy átaludja az éjszakát. Az ünnepek is jól teltek, most volt hosszú idő óta az egyik legjobb karácsonyunk, pedig nem volt semmi különös, „csak” együtt voltunk és itthon. De a 2021-es karácsony megtanította, hogy minden karácsony csak jobb lehet, amit otthon tölthetünk a szeretteinkkel. Igaz, férjem dolgozott Szenteste napján, de fél 6-ra hazaért, és karácsony mindkét napján szabad volt. 25-én elmentünk anyáékhoz, 26-án pedig itthon voltunk, és mivel tavaszias idő volt, ezért babakocsival elmentünk sétálni és ki is ültünk a napra. Anyósékhoz szerencsére nem kellett menni, igaz, meg se hívtak minket külön. A halászlevet apósom csinálta 24. estére, és ő hozta át, az ajándékokkal együtt, illetve előző nap sógorom csinált rólunk családi képeket, és ő elhozta anyósom ajándékát is. Anyósom sem az unokája szülinapjára nem jött el, sem pedig karácsony körül. Persze engem se köszöntött fel szülinapomon. Megsértődött azon, amikor közöltem vele, hogy úgy etetem a gyerekem, ahogy én szeretném, amikor a sokadik adjak neki tehéntejet, mert a tápszer nem elég jó, illetve a védőnőre és orvosokra hallgatok csak stb. ilyen mondatokkal jött, kissé elegem lett. Nyilván látta is rajtam, hogy nem látom szívesen, mert mindig butaságokat beszél, plusz az unokáját se hajlandó a kezébe venni, így inkább elkerülve a konfrontálódást, távol marad tőlünk. Szilveszterkor átsétáltunk hozzájuk, de elsősorban após kedvéért, nem miatta. Ja, az idei kézműves ajándéka sem maradhatott el anyósnak, egy milka csokis dobozból kivágott szív, a nevünkkel, rákötve egy madzag, Sajnos nem sikerült eltüntetnem, mert férjem kitüntető helyre rakta a karácsonyfán.

Szülinapomon hosszú idő óta először mentünk el kettesben a kedvenc éttermünkbe, a kaját épp sikerült befejezni, amikor anyáék telefonáltak, hogy a kislány ordít, nem tudnak mit csinálni vele. A picikém már zihálva, öklendezve sírt. Pedig csak egy órára akartuk rábízni a nagyszülőkre. Sajnos nem jött össze, de remélem, azért a jövőben majd jobban el fog lenni velük.

A házunk körül is történtek változások, végre lett új bejárati ajtónk és ablakunk, igaz, nyár helyett november elejére készült el. Kialakítottunk egy jó kis teraszt, ami eddig is megvolt, csak a helyén a biciklijeink álltak. Azok hátra kerültek, így előre tettük a székeket és asztalt (vettünk egy nagyobb asztalt is, így majd jobban lehet kint is enni)., náddal körbe vontuk a teraszt, és a fal is újra lett festve. Mivel folyton itthon vagyok, így volt időm rendelni, csinosítgatni a házunkat. Rendeltem kanapét a nappaliba, amit már régen szerettem volna. Rendszereztem pár dolgot, amit már rég nem használtunk, leselejteztem. A kertszomszéd is befejezte a kerítés részünket, így legalább ott nem jönnek át a tyúkok. Mostmár lehetne kertészkedni szabadon, de idén nem kertezünk, inkább a melléképületeket rakjuk rendbe, glettelés, festés…stb. Év végén pedig megérkezett a régen várt jó hír, miszerint lesz végre aszfaltos utunk! Valószínűleg tavasszal kezdik el, de végre talán véget ér a pocsaras, sáros időszak, amikor is kimenni se tudunk autóval az úton. És hát a 21. században azért ez már alap elvárás lenne. 

A pici lány jelenleg 1 éves, korrigáltan 10 hónapos, kb. 6300 g lehet és nagyjából 66 cm. 4 foga van, és kezd a haja is szépen nőni. Egyelőre püréset eszik inkább, de a baba chipset is szépen elnyammogja (extrudált snackek), szóval lassan a darabosat is el lehet neki kezdeni adni (főleg ha anya elég bátor lesz hozzá). Önállóan még nem ül, de az ölünkben szépen tartja magát és ha ki van támasztva is, röviden megül. Kúszni csak körbe-körbe, előre még nem, és nem is mászik. A neurológus szerint „kicsit” le van maradva, de nem is csoda a cisztája miatt. Egyébként egy értelmes, okos kislány, minden apró változást észrevesz a környezetében, hallgat a nevére, tapsol, utánoz minket gagyogva, ha kérdezzük, hol van a kutyád, medve, bagoly, akkor arra felé néz a szobában. Igazi kis huncut, akinek megvan a magához való esze. Biztos vagyok benne, hogy idén is sokat fog fejlődni. Örülnék, ha végre elindulna, már az sem érdekelne, ha nem lenne semmi nyugtom tőle… Persze igyekszem a sok pozitívumot nézni, persze az ember akaratlanul is hasonlítja más gyerekekhez, és nem kellemes látni, hogy a gyereked még a koraszülött társaihoz képest is le van maradva. De ahogy a férjem mondaná, örüljünk annak, hogy egyáltalán itt van velünk, „látszólag” nincs semmi baja, egy boldog baba, aki már inkább kiscsaj, mint baba. És minden baba a saját ütemében fejlődik,  és mindig saját magához és az előzményeihez képest ítéljük meg őt, ne a világ elvárásai szerint.

Bízok és hiszek benne, hogy jövő ilyenkor már nagy fejlődésről tudok beszámolni, hogy akkorra már – ha nem is fut, de - elindul, hiszen 2 éves lesz. Egyelőre kis lépésekben haladunk, sokszor úgy érzem, toporgunk, de csak előre kell nézni, és ki kell élvezni a jelen pillanatot, mert ez a korszaka már nem jön vissza.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek boldog új évet!