Dolgok, amiket a kórházban töltött időszak alatt tanultam

 -Beadni magamnak injekciót (30 napig vérhígítót kellett használjak)

-Nem riadok vissza semmilyen, a pici körül végzett feladattól, tanulékony vagyok és meg mertem fogni egészen piciként is, holott egy másik anyuka pl. nem is merte meztelenül megfogni. Különböző gépek működését és szavakat, amiket eddig nem tudtam. Pl. szaturáció, apnoé.

-Hogy mennek a dolgok egyes kórházakban és mekkora különbségek lehetnek

-Majdnem mindig maszkban lenni (egyedül a saját kórtermemben lehettem maszk nélkül)

-Kitartó vagyok és lélekben sokkal erősebb, mint gondoltam. Mások pár nap kórházi lét alatt sírtak és megtörtek, én sírni se tudtam ...Sokszor én biztattam a mindössze pár napja ott lévő anyukákat, hogy hamarosan mehetnek haza, miközben tudtam, ránk még hetek várnak.

-Minden kellemetlen szituból és helyzetből is ki tudom alakítani a magam szokásait, próbálom kihozni a jót a helyzetből

-Értékelni dolgokat, amiket korábban nem tettem és elengedni a felszínességet, mint pl. kinézet vagy hogy mások mit gondolnak rólam

-Hogy ne ítélkezzek mindig negatívan elsőre, mert sok esetben pozitívan csalódtam, akár nővérkében, vagy anyukában. Persze volt aki többedjére se lett szimpatikusabb.

-Értékelni a férjemet még jobban, mint eddig, felnézni rá azok után, amit értünk tett (felvette a harmadik oltást is, hogy bármikor beengedhessék őt hozzánk), főleg aznap, amikor szültem és másnap, ahogy bejutott hozzánk ebben a hülye Covidos világban, ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon... 

-Kik azok az emberek, akikre számíthatunk, ha baj van és kik azok, akik nem és akik tojnak ránk magasról. Sokan imádkoztak, drukkoltak nekünk, pont olyan emberek, akikről nem is gondoltuk volna.Nagyon sokan kérdezgették a faluban a férjemet, és küldtek biztató szavakat. Míg párom barátaiban megint csalódnom kellett, egyikük kb. 2 hónap után hívta fel, hogy mi van velünk és még neki állt feljebb, hogy férjem nem szólt neki a piciről. Volt aki szinte nem is érdeklődött, pedig az esküvőnkön is ott voltak és nyaralni is elmentünk velük.Egyik haver barátnője se írt volna rám, hogy mi újság, hogy vagyunk. Mindketten pozitívan csalódtunk a kollégáinkban, tőlük több segítséget vagy érdeklődést is kaptunk, mint úgynevezett ismerősöktől vagy barátoktól (vagy én akár a főnökömtől), nem csak a kórházban töltött idő alatt, hanem mai napig, akár a picivel kapcsolatban is. 

-Megtanultam a koraszülöttségről mindent, és kiderült az is, hogy többen koraszülöttek, csak nem volt róla tudomásunk, nem mondták és sokaknak van koraszülött gyermeke is. Csak ez nem forog közszájon, titkolják vagy nem derül ki, nem kérkednek vele nyilván. Azt hittem még szülés előtt, hogy legtöbbször minden szuper, sok kisbaba egészségesen jön a világra, hiszen csak ezt hallani mindenfelől. Közben az újszülött intenzív osztályon láttam, hogy mennyi minden történhet. Fertőzések terhesség idején, szívbetegen született babák, ja és minden 10. szülés koraszülés. Nem ritka egyáltalán, hogy 24. hétre születnek babák, egyik héten kettő ilyen baba is jött világra. Többségüket sikerül is megmenteni. 

Megismertem sok kedves anyukát, akikkel hébe-hóba üzenetet is váltunk. Olyan embereket, orvosokat, akikkel egyébként nem találkoztam volna. A kecskeméti főorvosnőre nagyon felnézek, illetve az ottani intenzívesekre, mert amit ott csinálnak, és tesznek a picikért, az emberfeletti. A főorvosnő szigorú ugyan, de csak a babák érdekeit nézi és tartja szem előtt. Sokszor éjjel is vagy délután is bejött, hogy ránézzen egy-egy picire, látszik, hogy neki ez az élete.

Nem tagadom, valószínűleg más ember lettem, mint mielőtt még bekerültem volna a kórházba. Talán hazatérve nyitottabbnak érzem magam mások felé. De majd idővel talán kiderül még, mit adott nekem, nekünk ez az időszak. Ahogy mondani szokás, ami nem öl meg, az megerősít. 

Második felvonás a kórházban

A covid miatt  itthon töltött 10 napom alatt elkezdtük berendezni a babaszobát,a kiságy már össze volt szerelve, felraktuk a falmatricát, átrendeztük a szobát és elkezdtem kimosni a baba összes holmiját. Kaptunk ruhákat férjem egyik ismerősétől, akinek két lánya van, így szerencsére nem kellet túl sokat vásárolni. Babakocsit is kaptunk tőlük ingyen, legalább így megmaradt a pénzünk, bár én szívesebben vettem volna sajátot, mert ez nem tetszik. Én nem mozdultam ki sehova, azután sem, hogy letelt a karanténom, illetve de, egyszer bementem a hivatalba a volt kollégákhoz, akik nagy örömmel fogadtak, köztük a polgármester is. Szerencsére úrificsúr jegyzőnk nem volt bent, aminek örültem, mert nem lett volna kedvem hozzá. Egyszer nem kérdezte meg, hogy vagyunk főnök létére, szóval emberileg le is szerepelt előttem. Jó volt, hogy így örülnek nekem, kicsit hiányzott is a hivatali lét, a kávézással, pletykákkal, persze az ügyfelek és a  munka része kevésbé. Lassan letelt az itthon létem, még utoljára kettesben a férjemmel, majd elindultam Gyulára, hogy beköltözzek a picihez. Gondoltam én naivan, hogy kb. 2 hét és mehetünk is haza. Aztán másnap megtudtam a nővérkétől, hogy itt 2300 g alatt nem engedik haza a babákat. Tudtam, hogy még sok lesz így hátra, hiszen az 1800-at elértük volna kb. 2 hét alatt, de a 2300-at biztos nem reálisan nézve. Utáltam azt a helyet, a nővérek többségét, hogy hagyják a babákat sírni, sokszor nem is csináltak semmit, csak pasziánszoztak, a kecskeméti nővér gárdához képest igénytelenebbek is voltak… Amúgy se önszántunkból kerültünk ide, de legalább valamennyire lehettek volna segítőkészebbek is. Persze a végére már 2-3 nővér szimpibbé vált, de miután erőltették, hogy babaszobába költözzünk minél hamarabb, utána mégúgysem volt segítségem, mint azelőtt. Az utolsó két hetet babaszobába töltöttem, kettesben a kislányommal. Eleinte nem akartam, tartottam tőle, hiszen 0-24ben vele vagyok, éjjel is etettem, ugyanúgy, mintha kb, itthon lennénk, de mégsem itthoni környezet. A hely kevésbé családbarát, apukákat is csak elvétve láttam, ha külön nem kérek engedélyt ahhoz, hogy férjem bejöhessen hozzánk, meg se említik a lehetőséget. Még a kórház területére se jöhetett be férjem első alkalommal, kb. egy lopott fél óránk volt a „kedves” portásnak köszönhetően. Mintha börtönben lettem volna és valamelyest az is volt. Tudtam, hogy ez kevés lesz erre a több hétre, végül aztán már főorvosi engedéllyel bejöhetett párom. A nővérek is alig várták, hogy összeköltözzek a picivel,így nekik már nem volt gondjuk rá és nem kellett hallgassák a sírását. Utáltam a takarítókat, a kaja is nevetséges volt, azt mondták napi 3xi étkezés, ehelyett a reggeli pl. egy kis dobozka lekvár vagy méz volt kenyérrel, vagy egy kockasajt kenyérrel. Az ebéd sokszor főzelék valami kinézhetetlen hús cafattal. Ritkán voltak ehetőbb kaják is. Ha férjem nem hoz nekem hideg kaját meg hébe-hóba főtt ételt, nagyon éhes lettem volna. Kecskeméten jobb kaják voltak sokkal és bőségesebb volt. Az egyik ottani anyuka írta, hogy sokan kérdezik, hogy vagyunk, ők egy héttel hamarabb haza is mehettek nálunk, holott az ő kisfia 1800 g volt és mi pedig már a 2000 g-nál tartottunk, mégis a kórházban kellett lennünk, majdhogynem a semmiért... Szépen lassan ugyan, de haladtunk. De nem tudtam megemészteni, hogy itt kellett lennünk, az itteni orvos nem volt túl közvetlen, már rohant is ki vizit után, nehogy véletlenül kérdezzek még valamit, a kislányomat nem is tornáztatták, pedig sztem már akkor nagyon fontos lett volna. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy legalább egymáshoz szoktunk a babával, megismertem a kis dolgait és ő is jobban megismert, megszokott engem. Plusz már megtanultam magabiztosan fürdetni, pelenkázni, etetni, ami otthon normál szülési körülmények után nehézkes lett volna egyedül, segítség nélkül. Magabiztosabb voltam, így a hazameneteltől emiatt nem tartottam.  Az idő nagyon lassan telt,főleg az utolsó hét. Már tudtam, hogy majd szerdán szemészet után haza mehetünk, de ekkor már még jobban elegem volt mindenből. Alig szóltam valakihez, a nővérek se szóltak hozzám, egyszer legalább a kórházi védőnő meglátogatott és beszélgettünk. Több tanácsot kaptam tőle akkor egyszer, mint a sajátomtól hónapok alatt.

Végül, szinte el se hittem, de elkövetkezett a hazamenetelünk napja. Már rég otthon lehettünk volna, ha nem szarakodnak ennyire a grammokkal. Férjem megjelent a hordozóval és hazamenős ruhákkal. Ideadták a zárójelentést, rajta egy csomó kontroll vizsgálat időponttal. Tudtam, hogy ha haza érünk, se lélegezhetünk fel teljesen, hiszen folyton vinni kell majd a kislányt valahova.

De ami a lényeges volt, hogy 83 nap után végre hazajöhettünk.

Ez az időszak nagyon nehéz volt számunkra, de én és férjem is sokat tanultunk belőle.

Ennek majd egy külön posztot szánok.

 

Koraszülésem volt

 

Már régen jelentkeztem, és akkor még a terhességem 24. hetében jártam. Úgy gondoltam, még sok idő van hátra, kiélvezhetem a terhességemet, az itthonlétet, mindenre lesz időm. Kiderült az 5D-n 100%-ra, hogy kislányunk lesz. Itthon elkezdtem rendelni a dolgokat a babának, pakolásztam, főzőcskéztem. Férjem decemberre elég xar beosztást kapott, kb. végig kellett volna dolgozza az egész karácsonyt, így táppénzre ment. Előttünk állt a karácsony, amire elkezdtünk készülődni, örültem neki, hogy férjem végig itthon lesz, itthon leszünk az utolsó kettesben töltött karácsonyunkon. Megvolt már a következő időpontom a kötelező vizsgálatokra, UH, nőgyógyász, időpont a védőnőhöz. Nem mondom, hogy szuperül voltam, elég fáradékony lettem, vizesedtem (bár nem durván), elkezdett kínozni a reflux, és vagy 2 éjszaka nem aludtam semmit, annyira fájt a mellkasom környéke. Nem volt étvágyam sem, és nagyon fájt a fejem. A gyomorsavtól hánytam is. Egy nappal korábban mentem a védőnőhöz, mert másnap nem ért rá. Szokásosan kellemesen elcseverésztünk, majd amikor vérnyomást mért, ledöbbentünk, mert 190-et mutatott a vérnyomásmérő. Utána még vagy 3x megmérte, mindig ugyanennyi volt. Persze a védőnő ekkor azt mondta, hogy ő a helyembe egyből indulna be az ügyeletre, de azért hívjam fel a nőgyógyászt, mit javasol. Utólag visszagondolva elég szomorú, hogy ennyire nem erőltette az ügyeletet, hiszen terhesen még egy 140-es vérnyomás se túl oké, nem hogy ennyi. Mikor elmondtam férjemnek, ő azt mondta, akkor azonnal kórház szerinte, a nőgyógyász is ezt mondaná. Végül a nőgyógyászt elértem telefonon, ő is azt mondta, hogy ügyelet egyből, ez nagyon magas. Gyorsan összeszedtem pár holmit, gondoltam, bent leszek pár napig, beállítják a vérnyomásomat, és jöhetek haza. Kiderült, a tüneteim is mind a magas vérnyomástól voltak. Aznap a helyi kórházba befektettek, próbálták levinni a vérnyomásomat, de gyógyszerekkel se ment le 170 alá. Vagy 3 nőgyógyász turkált bennem aznap este. Kisebbnek is látták a babát, mint amennyinek lennie kellett volna. Vért vettek tőlem másnap hajnalban, majd amint meglett az eredmény, közölték, hogy pakoljak, átszállítanak a megyei kórházba, meg kell szülnöm a babát. A labor eredményeim elszálltak, terhességi toxémiám lett. A 29. hétben jártam csak. Igazából csak sodródtam az árral, el se hittem, hogy mi történik. Megindultam mentőautóval a megyei kórházba még sose ültem mentőben), majd ott közölték, hogy csak covid intenzív osztály működik náluk, ezért nem tudnak ott műteni, így végül egyeztettek két másik megyei kórházzal, végül Kecskeméten kötöttem ki. Mikor odaértem, már egy komplett gárda várt rám, több orvos, illetve neonatológus is. Megkérdeztek egy csomó dolgot, de akkor már éreztem, hogy nem forog úgy az agyam, nagyon fáradt voltam, semmi mást nem akartam, csak aludni. Hiába mondták, hogy tegyem át a lábamat a másik ágyra, nem voltam képes rá. Megnézték a méhszájam, leborotváltak, felhelyezték a katétert, ami életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Mondták, hogy altatni fognak, mert ha nem, akkor akár agyvérzést is kaphatok. Közben férjemnek is írogattam, a mentőautóban beszéltük meg, hogy mi legyen végül a baba neve, még jó, hogy akkor már tudtuk, hogy kislány. Már csak arra emlékszem, hogy a műtőben megkérdezték, hogy mi lesz a baba neve. December 16-án, 17:28kor született meg a kislányom, 970 grammal. Ez csütörtöki nap volt. A másnap nekem teljesen kiesett, szombat hajnalban tértem magamhoz az intenzív osztályon. A férjem bent volt nálam, de nem emlékeztem rá csak halványan, hogy volt egy zöld sapka is a fején. Azért Covid idején nem volt könnyű bejutnia, rengeteget telefonált, míg végül a koraszülött intenzív osztály  főorvosa segített neki bekerülni hozzám. A kislányunkat hamarabb látta, mint én. Csövekre, gépekre volt kötve egy inkubátorban, akkora volt, mint egy kismacska, kis vékony keze, lába, az erei is látszódtak a bőre alatt.

Én egy nap után kikerültem az intenzívről, a nőgyógyászati osztályra, ahol 10 napot töltöttem el. A vérnyomásom alig akart lemenni, ezért szedtem vagy 5féle gyógyszert, napi 5x. Azt utólag tudtam meg, hogy görcsrohamom is volt műtét előtt, tehát a toxémia legsúlyosabb változatának lettem áldozata, a HELLP-szindrómának. Mondhatni előjel, minden nélkül. Nem így terveztük, nem számítottam rá. Közeledett a karácsony, és bár eleinte reménykedtünk abban, hogy kiengednek és legalább haza mehetnék az ünnepekre, de a vérnyomásom nem állt helyre, így a karácsonyt is a kórházban töltöttem. De akkorra már megbékéltem a tudattal, igyekeztem úgy gondolni rá, hogy ez is csak olyan nap, mint a többi. Szerencsére egyedül voltam a kórteremben, ahol volt tévé is, így tudtam nézni a tévé műsorokat. Két éjszaka volt csak szobatársam, egy gyerekágyas anyuka. Rossz érzés volt, hogy neki ott van a duci, egészséges, sírós babája, az én babámnak pedig még a hangját se hallottam, és ott fekszik az intenzíven.

Otthonra nem vettünk fát, nem volt ajándékozás sem, bár férjem hozott nekem könyveket, és látogathatott szerencsére engem is és a babát is. Az én karácsonyi ajándékom az volt, hogy a mellkasomra helyezték a kislányomat 8 nap után, december 25-én. Szegényke napokig, sőt hetekig nem volt túl jó állapotban. Légzéstámogatást kapott, szívzöreje volt (kicsi még most is van), és nem indult be az emésztése. Nagyon sokszor kapott vért, plazmát, és antibiotikumokat. Lényegében két hétig csak vitaminokon élt. December végén kapott először anyatejet. A koraszülött részlegre naponta jártam le hozzá, mert persze a covid miatt egy másik épület másik emeletén volt a kislányom, távol tőlem. De még én is gyenge voltam. Mégis le kellett volna járnom 3 óránként fejni, de egyszerűen nem ment. Tejem persze alig volt. Vennünk kellett mellszívót, sterilizálót, persze ezt mind férjem intézte, mert én nem mehettem ki. 10 nap után költözhettem a közelébe, 3 ágyas anya szobába.

Naponta párszor mehettem hozzá, és kenguruzhattunk minden nap, ami annyiból állt, hogy a meztelen mellkasomra helyezték őt, ez jó gyógyír nekik, illetve a bőrkontaktus miatt is fontos szerepe van, erősíti az immunrendszerüket. Tejem egye kevesebb lett, akármit csináltam, 3 óránkénti fejés, tejszaporító..stb. Tudtam, hogy ezzel segíthetnék neki a legtöbbet, és erőltették is ezt a fejést, meg az anyatejet, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Elnéztem, hogy körülöttem mindenkinek van teje, csak nekem nincs. Az első pár hétben legalább kapott némi anyatejet, igaz szondán keresztül. Borzasztó időszak volt. Férjem heti egyszer tudott jönni a munkája miatt, de akkor a kislányt is láthatta és ő is kenguruzott vele. Nekem volt 7 szobatársam ez idő alatt, de mindenki hamarabb hazament nálam. Egy-két anyukával jobban összebarátkoztam, egyiküknek az én kislányommal egyidős babája volt, csak ő a 24. hétre született. Majdnem minden nap ugyanolyan volt, csak a nővérek változtak. Rossz volt kiszolgáltatva lenni nekik, rossz volt, hogy nem nyúlhatok a kislányomhoz. De szépen lassan növekedtek a milik, beindult az emésztése, és elkezdték cumival is etetni, ami nagyon ügyesen ment neki. Nem kellett neki légzéstámogatás sem.  Amikor 1000 grammos lett, kikerült az intenzív részről, akkor már pelenkázhattam az inkubátorban, és fürdethettem is heti 2x. A nap fénypontja az volt, amikor megláttam őt, ahogy ficánkol az inkubátorban. A hangját is megtalálta, minden babánál hangosabban sírt olykor a kaja után. Többször kapott ugyan vért, de utána megerősödött. Egyedül az adott okoz aggodalomra, hogy agyvérzést találtak nála az 1 hetes koponya UH-n, ami elég nagy kiterjedésű. A vérzés ugyan elkezdett felszívódni, de a helyén ciszta keletkezett. Nyomon kellett követni, hogy nem-e növekedik, mert ha igen, és elzárja az agykamrát, akkor műtéti beavatkozás kell. De szerencsére erre nem került sor. A nagy kérdés pedig az volt, hogy mi lesz az elhalt agyi területek következménye, hiszen azok állapotát már nem hozza vissza semmi. Legfeljebb átveszi az agy más területe azokét, amelyek elhaltak. Ezt az orvosok se tudták megmondani.

Sokat tanultam ezen időszak alatt, a nővérek is adtak tanácsokat, megmutattak dolgokat. Voltak mélypontok, és volt, hogy próbáltam kihozni a helyzetből a legjobbat. Kaját rendeltem, kijárogattam néha sétálni napi 1x. Sütikkel jutalmaztam magam a büféből. Egyszer hazamehettem szilveszterkor, 2 napra. Nagyon jó volt otthon lenni ismét, de január 2-án már utaztam is vissza a picihez. Férjem rendbe tartotta a házat, de közben nagyon szenvedett, egyedül volt. Telefonon minden nap tartottuk egymásban a lelket. Tudtam, ha 1800 gramm körül lesz a kicsi, akkor végre hazamehetünk.

Közben egyik reggel megfázásos tüneteim lettek, így nem mertem bemenni a kislányhoz. A covid gyorstesztem negatív lett, de a PCR-tesztem pozitív. Még aznap este, 9-kor el kellett hagynom a kórházat, hogy hazamenjek. Kidobtak majdnem, mint egy kutyát. És ha épp nem tud értem jönni senki, mit tesznek? Rossz volt otthagyni a kislányt, gondolkoztam, hogy talán nem kellett volna szólnom a tüneteimről, de nem akartam, hogy elkapja. A kedves doktornőnk videókat és képeket is küldött róla, mialatt otthon voltam. A sors furcsa fintora vagy Isten ajándéka volt az együtt töltött 10 nap a férjemmel otthon, utoljára kettesben. Mert egyébként nem igazán jöhettem volna haza, max. 1-2 napra. Közben a fejéssel is felhagytam, feladtam, pedig sokáig kitartottam.

Közben a fejünk fölött kb. eldöntötték, hogy áthelyeznek minket Gyulára, mert területileg oda tartozunk és Kecskeméten nincs hely. Nem esett jól a dolog, mert amúgy elégedett voltam ott mindennel, megszoktam a helyet, de mégis menni kellett. Az egész egy kamu volt sztem, mert egy másik anyuka, akivel összebarátkoztam maradhatott, holott ő se megyei volt.

A kislányomat koraszülött mentővel szállították át. Másfél hónapot töltöttünk Kecskeméten. Ezzel lezárult egy időszak.

Hogy gondoltam volna valaha is, hogy így zárul a terhességem? Nem. Sose volt semmilyen egészségügyi problémám, minden vizsgálatra elmentem, vitaminokat szedtem, figyeltem magamra. Mégis ez történt. Veszélyes dolog ez a HELLP szindróma, ráadásul nagyon az orvosok se tudják, hogy alakul ki. Mindenki ledöbbent, a faluban is, kolléganőim, félve ugyan, de rám írtak, míg pl. azok a „barátok”, akikhez eljártunk, annyit nem kérdeztek meg egyszer sem tőlünk, hogy vagyunk. Sok emberben csalódtunk, kiben pozitívan, kiben negatívan.

De még nem ért véget a kórházi időszakunk ekkor korántsem.

Folyt. köv.