Hangok a csendben

Visszaolvasva az előző bejegyzéseimet, igen sokszor csak azért írok, hogy panaszkodjak.
Nos, most nem szeretnék negatív lenni.
Most egy olyan szakaszban van az életem, amikor nem az ismerősök, barátok vesznek körül, hanem magamba kell fordulnom. Elmélyültnek kell lennem, gondolkodónak. Meg kell álljak, hogy körülnézzek az életemben. Rájöttem, a csend és a magány nem azért van, hogy antiszocializálódjunk. Éppen ellenkezőleg. Kell egy nyugalmi állapot, csend a vihar előtt. Amikor átgondoljuk, hogyan tovább. Kik azok, akikre szükségünk van, és mi az, amin tovább kell lépnünk.

Amikor otthon voltam szabin, ismét jósoltam magamnak a Ji-Kingből (Müller Péter Jóskönyvében). És a könyv, mint már oly sokszor, ismét eltalálta a jelenlegi állapotomat. Pont azt a helyzetet írta le, amiben vagyok. MUNKÁLKODÁS AZ ELROMLOTTON. Egy bezápult helyzet, amelyben a feladatom, megtalálni a bajok okát, és meg kell szabadulnom a múlt nyomasztó emlékeitől, a mérgektől. Nem szabad ítélkeznem mások felett, ez nem sorsszerűség, amiben vagyok, csupán emberi hiba. Tiszta lappal kell indulni. Sorsom jó fordulata előtt állok.

Tehát el kell engedjek, meg kell bocsássak. Amikor a kollégám mondja, "engedd el", bármire, ami bosszantó. Igaza van. Így kell hozzá állni, máskülönben felőröl minden.

Nem vádolok senkit, és nem szabad úgy gondolkodnom, hogy nem érdekel, mi van vele. Ugyanis pont ez a berögzült gondolat volt az, ami miatt mások is eltávolodtak tőlem.
Nehéz visszafordítani, nem is lehet. Megpróbálhatok kedves lenni, ha valaki már beskatulyázott magának (pl. melóhelyen vagy  más ismeretségi körben). De legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Sokszor viselkedtem úgy, ahogy nem kellene. Nem mondom, hogy ezután nem lesznek ballépések, hiszen amíg az ember él, téved.
Viszont tanulok belőlük. Most megpróbálok így gondolkozni. Ha változik valami, jó. Ha nem, hát akkor megpróbálom másképp.

Tudom, ez is csak egy próbatétel.

A csendben jönnek a legerősebb, leghangosabb hangok. Úgy nem jó, ha közben tévézek vagy olvasok, hiszen önmagammal kell lennem. Közvetlenül alvás előtt előtörnek a

gondolatok.
Tegnap például eszembe jutott pár ember, hogy vajon ők gondolnak-e rám? Eszükbe jutok-e néha?
És arra gondoltam, ha csak annyira, mint néha ők nekem, akkor már megérte megismernem őket.
Én mindig úgy gondoltam, ha valaki eszembe jut, nem véletlen. Most leírhatnám, hogy elküldte felém a gondolat rezgéseit tudattalanul, de ez talán nagy hülyeség lenne.


Én azt ajánlanám, mindenkinek, akinek csak tudnám, hogy maradjon csendben magával pár percre és gondolja át, mi az, ami igazán számít.

Kivonulás a társadalomból... Út a vadonba film

Több mint egy hete facebook nélkül vagyok. Nagy dolog ez olyasvalakinek,aki már szinte facebook függő volt,és folyton felnézett az oldalra, hogy jött-e értesítése. És persze szinte sose jött.
Gáz ilyen dolgokon pörögni,én bevallom. De mostmár legalább ilyesmin nem jár az agyam, nem esek kétségbe, ha nem kapok lájkot.Én ennél értelmesebb vagyok.

És hogy azóta ki vette észre, hogy nem vagyok fent?
Hát, szinte senki. Valakinek mondtam is,de most nem volt az, mint tavaly,amikor kerestek emiatt.Látszik,mennyire letojnak engem,dehát végülis magasról tettem rájuk én is,így nem is csoda.
Biztos nem tűnök szerethető embernek, ha most valaki engem olvas, biztos azt gondolja, mekkora hülye vagyok, meg amúgy is mit számít a facebook? Miért ez a mérce? Korunk megrontója.
Tehát nem sok vizet zavart az eltűnésem, ha észre is vették,senki se említette. Talán nem is baj.

Valamelyik nap megnéztem az Út a vadonba című filmet (Sean Penn rendezése). Egyszerűen lenyűgöző. Ritkán mondok ilyet, elég kritikus vagyok a filmekkel szemben, de ez... Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen.
Igaz történet, egy huszonéves srácról szól, aki úgy dönt, elszökik otthonról egyetem után, és elindul Alaszkába gyalog, stoppal, mikor hogy. Mintegy kivonul a társadalomból,a természet gyermeke lesz.A filmnek olyan hangulata van, ami egyből magába szippantja az embert. Szeretem, ha narrátor is van a filmben, egyébként is útikönyv és naplószerű az egész. A végét nem árulom el, ha valaki esetleg még nem látta,de az biztos,hogy kellemes két és fél órát fog eltölteni, ha megnézi ezt a filmet.

Tele van jó idézetekkel, én ezt írtam ki közben magamnak:
"Téved,ha azt hiszi,hogy az élet örömei csupán az emberi kapcsolatokból adódnak.Itt mindent Isten teremtett és ott van mindenben,amit megtapasztalhatunk.csak másképp kéne néznünk a dolgokra." 

"Egyesek úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet. Csak csendesen továbbállnak a semmibe, és próbálják lezárni a múltat."


A végén persze megcáfolni látszik az a gondolat, hogy nem fontos az emberi kapcsolat, hiszen az ember mégiscsak társas lény, mindamellett, hogy a természet része.

Biztos sokan gondolkoznak azon, hogy milyen lenne mindent magunk mögött hagyni,és megszökni, csak utazgatni a világban (a filmben az utazást a szökéssel hozzák összefüggésbe). Csak hát annyi társadalmi kötöttség van, meg kell felelni,  iskolába, munkába kell járni, nem marad szabadsága az embernek, legszebb, legfiatalabb éveit pazarolja el taposómalomban, hogy aztán úgy haljon meg, hogy semmit sem élt, csak folyton a négy fal között volt. Én is félek ettől, és legszívesebben neki vágnék egy hoszú útnak.. Persze én szólnék előtte a számomra fontos embereknek, hogy ne aggódjanak,de ezt leszámítva senkinek. Mindenki gondoljon,amit csak akar.

Igazán az ember önmagát a természetben találja meg. Ott tisztul ki a feje, a csendben, nem a város vagy az emberek zajában.


És egy szuper zene ehhez a gondolatmenethez:

Eddie Vedder: Long Nights 

Facebook nélkül

Egyszer fent... egyszer lent.
Most ismét lent.
Az,hogy a barátommal még mindig csak ott tartunk,hogy mikor költözünk már össze, nem viszi előrébb az életemet, sem a kapcsolatunkat.
Egyre kevesebb emberrel beszélgetek,és hogy őszinte legyek,nem is vágyok mások társaságára.
Folyton csak a pozitív gondolatokat szajkózzák.. egyik kollégám próbál biztatni,és persze a barátom, de sikertelenül. Egyszerűen képtelen vagyok már pozitívan gondolkozni.Minden nap úgy kelek fel, hogy mi értelme egyáltalán felkelnem,nem érzem ott jól magam,ahol most vagyok,de máshol se hiszem,hogy jobb lenne.
Együtt akarok élni valakivel,akit szeretek,és aki engem is szeret. Nem hiszem,hogy ez nagy kérés másfél év után. Vagy el szeretnék menni egy hétvégére kirándulni,de ez se jön össze,kell a pénz másra.Tudom,hogy jót tenne mindkettőnknek,de ezért nem tud tenni.
Ő egy flegmatikus személyiségtípus,én pedig melankolikus.
Ilyen a személyisége, így kellene elfogadnom,de nehéz.

Tegnap este úgy döntöttem,törlöm magam a facebookról.Meguntam a felszínes képeket, azt, hogy ki hol nyaral, ki hogy jön össze ezzel-azzal, hova mennek,hol buliznak,  házasodik, szül. Hogy halad előre az élete,míg nekem egy szinten van megrekedve lassan három éve. Egyszerűen nem történik semmilyen nagy változás.
Meg aztán folyton fent lógtam, magamat kínoztam ezzel,időt veszítettem. Inkább blogot írok,mint hogy ott lógjak.
Aki akar,keres,bár az utobbi pár hónapban alig keresett valaki,ezért azt hiszem,sokan észre se fogják venni,hogy már nem vagyok fent.
A netről megismert lány,akivel azóta furcsa barátság alakult ki (egyszer még talán arról is írok) azt hitte, letiltottam és azért nem lát. Ő volt az első, aki jelezte. A második a barátom,neki se szóltam. Gondolta, hogy töröltem magam,tavaly is csináltam ilyet,igaz,két hónapig bírtam.
Emailezgetés, SMS-ek mentek, bár azóta már van viberem,és ott is tud írogatni,aki szeretne.

Mivel mindenki el van foglalva a saját jelentéktelen,de szép fényben feltüntetett életével,észre se veszik,hogy kihullanak mellőlük az emberek.

Mindegy, legalább ezzel nem lesz gondom.
Nem alakítom a profilom. Rejtett, sőt, láthatatlan ember akarok lenni.
Azt hiszem, a legjobb úton haladok.