Semmi sem biztos... De remény mindig van

Akár egy nap alatt is veszélybe kerülhet az ember állása...

Ma bejelentették, hogy leredukálják a számát azoknak, akik abban a pozícióban dolgoznak, mint én a cégünknél, ami azt jelenti, hogy vagy maradok a pozíciómon (amire nem sok esélyt látok), vagy lefokoznak.. De úgy is dönthetek, hogy felmondok. Még jó, hogy egyébként jól végzem a munkámat, és azok, akik nem végzik jól, még mindig ott vannak. Persze ne keressünk benne logikát, rációt...
Az nincs benne, sok kérdés felmerült, semmi sem biztos, június első két hetében derül ki, hogy maradok-e a pozíciómban. De már nem is biztos, hogy szeretnék. Azok is annyit kapnak, akik sima ügyintézők.. Nekem miért ne lenne jó?
Talán mert többre vágyok, mint mindenki más? Unom már a nyolc órás telefonálgatást, bele lehet fásulni, idegileg ki lehet készülni, azt pedig nem szeretném. Biztos beadnám a kulcsot előbb vagy utóbb.
És akkor jön a kérdés: Mi lenne helyette? Telefonos ügyintézői munka ugyancsak. Abból már nem kérnék, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor.
Nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy azt mondhassam, oké, elvegetálok munka nélkül szüleim mellett vagy valaki mellett, amíg találok egy jobb melót, hiszen az albérletet fizetnem kell. És akkor hiába az emberi büszkeség meg hogy lefokoznak... élni kell valamiből.
Nincs saját lakásom, kilátásom sincs arra, hogy legyen. Persze elköltözhetnék, de mindenhol albérletet kell majd fizetnem. És akkor már szinte ugyanott tartok... Lehet, hogy többet keresnék, de több lenne az albérlet is. Előrébb nem vagyok se így, se úgy.
Talán azon kevesek közé tartozok az országban, akik nem akarnak külföldre menni dolgozni, ha NEM MUSZÁJ.
Megélni éppen lehet így is, csak ÉLNI nem.

Egy frissen végzett egykori csoporttársam ment most Angliába bébiszitterkedni.
 Irigykedtem rá eleinte, már nem annyira. Mindenkinek megvan a maga sorsa, valamiért ott van, és ő van ott, nem én.
Persze bennem van néha, hogy ki kellene menni külföldre.. szomorú, de nem azért tanultam annyit egész életemben, hogy külföldön mosogassak vagy pincérkedjek... Hogy cseléd legyek  odakint.
És nem minden a pénz. Nekem hiányozna a családom. Barátaim nem igazán vannak, legalábbis olyan, akit nagyon hiányolnék, így azt itt tudnám hagyni. De sok hátránya is van a dolognak. Előny a pénz, és mindenki ezt látja. De lehet, hogy egész nap csak dolgozol, egy lukban laksz, olyan munkát végzel el, amit bárki tudna... Ez is csak egy része. A negatív része.
Akinek bejön, annak jó. Sokaknak nem jön be, és erre több példa is van.
Végülis sokan itthon kötnek ki. Ha normális fizetések lennének, nem ez történne. A legtöbben itt szeretnének boldogulni, csak nem tudnak.

Nézzük a jó oldalát:

Örüljek, hogy van még munkám, hogy nem azt mondták, mehetek, hanem hogy maradhatok. Csak a feltételek változnak.

Aztán mondhatjuk azt is, hogy lehet, hogy egy kudarc az életem, de legalább megpróbáltam :D

A munka mellett pedig kérdéses az is, maradok-e ebben az albérletben, Legszívesebben egyedül laknék, de anyagilag nem jönnék ki jól.
Biztos felszínesnek tűnök, de néha megértem azokat, akik gazdag pasit választanak maguknak.. És szomorú, hogy már csak így érzi az ember, hogy boldogulni tudna.

Kösz, megvagyok, semmi különös...

Mostanában semmihez nincs kedvem, elég kedvetlen és olyan minden mindegy hangulatomban vagyok.
Múlt héten próbáltam feldobni a napjaimat, elmentem aerobikra egy kolléganőmmel (bár ha én nem találom ki, sose megyünk el), majd csütörtök este iszogatni és bulizni is elmentünk (volna), de nem voltak sokan a Hungiban (ami egyébként jó kis szórakozóhely), így hazamentünk már egykor.
Hétvégén összesen 5 helyet jártam be, voltam Szegeden, barátoméknál, majd Mártélyon, aztán Orosházán, majd Aradon, vasárnap már jöttem vissza Szegedre. Úgy éreztem, nem pihentem ki magam, nem volt jó érzés hétfőn munkába menni.
Mostanában új munkahelyen is gondolkozok, egy volt egyetemi csoporttársam és ex-lakótársam olyan jó helyen dolgozik (persze Pesten) és annyival többet keres nálam, mindenféle juttatásokkal (és megjegyzem, nem igényel sok tudást a munkája), hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy én is Pestre költözök, és ha nem is ezt a pozíciót, de egy másikat megpályázok. Úgy érzem, ezen a helyen nem becsülnek meg minket (legalábbis fizetésben biztos nem), bár nyilván ez is csak "biztos" munkahely, és el lehet menni, ha valami nem tetszik, ahogy ezt a főnöknő meg is jegyezte egyik nap. Abban persze igaza van, hogy ha valakinek nem tetszik, le lehet lépni, de amíg ott van, csinálja a munkáját 100%-al. Tegye oda magát. Persze hozzá tenném, hogy sztem ő még kezdőként is bizonyára többet keresett nálunk....  Így könnyű beszélni.
Olyan rossz, hogy azért tanultam ennyit, hogy ne legyen egy olyan munkám, amit szeretek és ahol még meg is becsülnek. Nyilván sokan vannak így ezzel rajtam kívül.

Az ember sokszor érzi úgy, ha összefut egy régi ismerőssel az utcán, és megkérdezi tőle, hogy mi újság, hogy nem történt vele semmi különös. Aztán ahogy jobban belemélyednek a beszélgetésbe, rájönnek, azért mégiscsak zajlik az élet. Ha nem velük, másokkal, a körülöttük lévő emberekkel.
Nocsak, eljegyezték, terhes, vagy már nincsenek együtt, kiment külföldre, lett munkahelye vagy most küldték el.. És akkor rájössz, nem is olyan unalmas az élet.

Én magam mindig agyalok. Ne túl jó, az igaz, inkább sodródnék néha, de már nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb.
Tudatos tervezés vagy majd lesz valami?

A párom az utóbbit vallja, én meg inkább az előbbit.
Szeretem tudni, mi lesz a jövőben, szeretnék valamire alapozni, építeni, biztonságot szeretnék, mint minden nő. Arra nem lehet építeni, hogy majd alakul valahogy. Vagy mondja meg, hogy NEM lesz  sehogy vagy pedig lássam, hogy történik valami.

Rájöttem arra is, hogy egészen addig, hogy diplomát kapok, megterveztem az életem. Tanulás, szorgalom, egyetem, albérlet. De hogy utána mi lesz?
Egyszerűen nem voltak terveim már erre vonatkozóan. Mintha a diploma lett volna a célom, és aztán hátra dőlhetek.
Volt valami kicsinyke elképzelésem, hol szeretnék dolgozni, de semmi konkrét.
Aztán arról is volt, hol szeretnék élni. de már az az igazság, hogy ebben sem vagyok biztos.
Folyamatos kétségeim vannak mindennel kapcsolatban.
Emberek, helyzetek, helyek. Jövő.

Kaptam már meg korábban, hogy nincsenek céljaim, és jól elvagyok a könyveim világában. Ez mondjuk igaz, a könyv átvezet egy másik világba és addig nem gondolkozok a sajátomon.
De erre lehet alapozni? Majd tudja Isten, hova sodródjak? Oda kerülök, ahova kell az Ő akarata szerint?

Most azt mondom, igen, talán Isten elrendezi. Hiszen én hiába tervezek valamit, ha nem az Ő akarata szerint való...

Lehet, hogy ma azt mondom, nincs semmi különös, de jövő héten már feje tetejére áll a világ...