Úton van....

 

Az előző bejegyzésben írtam, hogy hamarosan egy hírrel szolgálhatok. A legutóbbi bejegyzésem napján, aug. 16-án voltam a 12. heti genetikai UH-n, úgyhogy már előttetek sem titkolom, hogy babát várok :)

Írtam már párszor, hogy nem sietjük el a dolgot párommal, nem erőltetünk semmit, de nem védekezünk már kb. 1 éve, tehát úgy voltunk vele, ha jönnie kell a gyermekáldásnak, akkor jönni fog.

Az első házassági évfordulónk előtt pár nappal (a hivatalos előtt, mert ugye volt egy templomi is), június 14-én teszteltem először pozitívat. Itthon már volt talonban pár teszt, biztos ami biztos, de eddig nem használtam, mert nem késett, előtte napokon pedig feleslegesnek tartottam volna elhasználni a teszteket. Szóval amikor már késett 2 napja, akkor vettem elő az egyiket, és halványan ugyan, de látszódott a második csík. Csak óvatosan mondtam el páromnak, mondván, hogy csinálok azért még egyet pár nap múlva is. Még kettőt csináltam pár nap különbségekkel, a harmadik teszten már erősebb volt a teszt csík, mint a kontroll csík. Másnap mentem nőgyógyászhoz, ahol ugyan már láttak valamit, de UH-ra beutaltak, és az UH napján, július 2-án már volt szívhangja is 5+4 naposan :) Nagyon furcsa élmény volt hallani a kis szívdobogást. Sztem fel se fogtam igazán, hogy egy ember kezd növekedni bennem. Kiállították a papírt, amivel mehetek védőnőhöz. Bejelentkeztem oda is, igaz csak pár hét múlvára, mivel akkor voltam kb. a 6.héten. Magándokihoz is bejelentkeztem (az első vizsgálatok sztk-sak voltak). Közben volt egy kis ijedség is, mert elkezdtem barnázni a 8.héten, de csak minimálisan és nagyon rövid ideig, de a magándokim egyből (már másnap) elküldött vérvételre, UH-ra, mondván ez nem játék, hiszen a barna is vérzés. Szerencsére mindent rendben találtak, mivel A rh- a vércsoportom,ezért kaptam immuglobin injekciót. Ezt nemigen értettem, habár elmagyarázta a doki, de utána olvasva ilyet abortusz, vetélés, vagy első szülés után kapnak a kismamák, ha negatív a vércsoportjuk. Írt fel progeszteront is, amit a 12.hétig szedtem. Én inkább progeszteron hiányra gondolok, mivel 2018-ban, amikor még Szegeden voltam nőgyógyásznál és hormonvizsgálatot végeztek, akkor progeszteron hiányos voltam, Ezért gondolom, hogy most is lehetett akár ez is az ok.

Azóta védőnőnél is voltam (az első alkalom másfél órás volt), mindenfélét kérdezett. A védőnőt ismerem, többször járt bent már a hivatalban, elég közvetlen csaj. Havonta kell majd járnom hozzá. Vérnyomást, súlyt és pocak körfogatot mér, megkérdezi van-e panaszom, megnézi a leleteimet, beszélgetünk és kb.ennyi. A nődokihoz is havonta kell majd menjek, ha minden igaz, hogy rám nézzen. Plusz ugye a kötelező vizsgálatok, vérvétel, UH-k, meg majd lesz egy cukorterhelés, de az talán a 24.hét körül. Gondolkozok az 5D-s UH-n is, a babamozin, mert ott tök jól látszik a pici arcocskája, bár engem leginkább a neme érdekelne, amit biztosra még nem tudtak mondani a 12.héten. Csak annyit, hogy nem látszódik még kuki. :D Abban bízok, hogy a 18.hetin már meg fogják tudni mondani, vagy erősen tippelni. Na nem mintha nem lenne mindegy, persze megvan mindkettőnknek a „titkos”vágya, de ugyanúgy örülni fogunk kisfiúnak és kislánynak is. Csak könnyebb lenne cuccokat vásárolni, ha tudnánk a nemét, kicsit személyesebb és persze a névválasztás is leszűkülne. Arra is van már tippünk, de mélyen nem ástuk még bele magunkat az utónevekbe. Férjemnek amúgy nem tetszenek a nagyon ritka,magyartalan vagy külföldies hangzású nevek. Nekem épp tetszene egy pár ritka név, de férjemnek nem, így valószínűleg egy átlagos, ámde számunkra tetsző, de azért nem túl divatos nevünk lesz végül. És csak egy név, mert nem vagyunk híve a két keresztnévnek, csak a gyerek életét nehezíti meg, ha majd alá kell írnia meg egyébként is. Nekünk sincs két nevünk és szüleimnek sem.

Lassan már el kellene mondogatni az embereknek, persze én nem szeretném elsietni,megvárom inkább a megfelelő alkalmat. A főnökömnek kénytelen voltam már a 7.héten elmondani, mert a nődokim már másnap berendelt vizsgálatokra, én meg nem akartam valami kamu dumával távol lenni. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna a főnök, és valószínűleg ő először. Múlt héten a polgármesternek is elmondtam, illetve egy kolléganőmnek, aki anyakönyvi tanfolyamra megy majd. Neki is csak azért, hogy tudjon róla, jövőre nem leszek, így biztos be kell majd vállalnia pár esküvőt, úgy készüljön. A többi kollégámnak pedig majd szépen sorban,ahogy adódik. Főleg azoknak kellene, akik majd át-illetve visszaveszik a munkakörömet.

A családnak már 7.hét környékén elmondtuk. Anyós kijelentette, hogy lány lesz a gyerek, rá pár hétre pedig, amikor párom közölte vele, hogy nem vagyok rosszul levős és nem hányok, hogy biztosan fiú. :D Az anyukák egyébként lányra tippelnek, a férfi családtagok pedig fiúra gondolnak, hogy az lesz. Lassan már a pocakom is növekszik, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy valaki már sejti, csak még nem mondja. Meg egy faluban amúgy sem marad titokban sokáig az ilyesmi.

Úgyhogy mostmár szépen lassan próbálom ráállítani az agyam a babára, elkezdtem olvasgatni mindenféle oldalt. Amíg nem lettem terhes, soha egy babaoldalon nem voltam és igazság szerint nem is érdekeltek az ezzel kapcsolatos dolgok. De  mostmár lelkesen nézegetem a babaruhákat, kiságyakat, babakocsikat és a hasonló holmikat. Vannak elképzeléseim a szobáról is, csak még ki kellene pakolni belőle pár cuccot, hogy ne raktárnak nézzen ki. Férjem is örül a babának, mindig nézegeti a hasamat, azóta a kapcsolatunk is valahogy sokkal bensőségesebb, szinte alig vagy ritkán vitatkozunk. Hiszem, hogy mellettem lesz mindenben, mert ismerem, hogy milyen és tudom, hogy bízhatok benne. Tudom, hogy hetekig élne zsíros kenyéren, csak hogy a babának mindene meglegyen. Bár erre azért remélem nem lesz szükség, mert anyagilag nem állunk rosszul.  Kevésbé érdemes embernek nem is szülnék.

Úgyhogy hamarosan életem egyik legnagyobb feladatával nézek szembe. De addig is kiélvezem még az utolsó hónapokat egyedül, vagy kettesben a férjemmel. Most a 2. trimeszterre visszajött az energiám is. Az elsőben nagyon fáradékony, lusta voltam és émelygős, szerencsére az utóbbi is múlni, vagy enyhülni látszik. Itt az ősz, a kedvenc évszakom, nincs dögmeleg, több kedvem van sütni, főzni és munkálkodni. Imádom a hűvös, füstszagú estéket, a varjakat, amelyeket pár napja ismét hallok. És már az esőt is tudom élvezni, a száraz nyár után. Bár úgy tűnik, még egy ideig meleg, napsütéses napok köszöntenek ránk.

 

 

 

Nyaralásokban

 

Már elég régen írtam ide. Arra is gondoltam, hogy többször kellene kevesebbet írnom, úgy emészthetőbb lenne a nagy infóáradat, na de azt majd legközelebb.

Utálom a nyarat, legalábbis az ideit különösen. Ez már a sokadik hőhullám és azt is meg tudnám egy kezemen számolni, hányszor esett normálisan az eső az elmúlt két-három hónapban. A szomszédban zajlik a medencézés, mert még ha nem lett volna elég, hogy a gyereket így is üvölteni halljuk, így legalább még közelebb is van. A gazt is csak azért tüntette el a szomszéd, hogy a medence elférjen, amúgy a telek többi részén embermagasságú a gaz és a susnya. De a nagy medence fontos, hogy legyen és kitehessük Facebookra ugyebár. Valamelyik nap a hülye anyja a rádiót is odavitte, hagy üvöltsön az is a medence mellett, ami ugye még közelebb van a falunkhoz. Még szerencse, hogy a nő nincs itt túl sokat. Szóval már nagyon várom az iskolakezdést.

Azért utaztunk is kicsit, július elején egy hétvégére elmentünk Egerbocsra (a szokásos), ám most nem kettesben, hanem barátokkal. Illetve férjem gyerekkori barátjával és annak újdonsült feleségével. (aznap házasodtak). Kirándultunk, sokat másztunk hegyet és elmentünk Szilvásváradra is, amit ugyan nem lehet megunni, de számunkra már ismerős volt, nekik kevésbé, mert még nem jártak erre.

Egyszer volt egy bográcsos krumpli paprikás és a csárdában is ettünk Dormándon, valamint nem maradhatott ki a szilvásváradi pisztráng sem.  (Ez nem egy nap alatt volt.)

Pár napja pedig a Balcsin voltunk, most először a déli részen. Én korábban északi részeken nyaraltam. Zamárdiban töltöttünk el két és fél napot, egy tök hangulatos panzióban az Alsó pincesoron. Távol a strand nyüzsgésétől. Mivel meleg volt, ezért vonzott minket a víz, így kétszer is a strandon töltöttük a délutánt, férjem bele is ment a vízbe teljesen, pedig tartott a siklóktól. (Utál minden kígyót). Én csak a lábamat tettem bele és sétáltam a vízben, nagyon sokáig csak térdig ért a víz.

Ettünk lángost, főtt kukoricát. Hekket is akartunk, de nem fért volna belénk még az is. A panzióban kaptunk bőséges reggelit, így ebédre sem éheztünk meg igazán, jobbára vacsiztunk. A reggeli friss volt és bőséges, így az volt a napunk egyik kedvenc része. Érkezésünk első estéjén a Paprika Csárdában vacsiztunk, jó volt a kaja, de a nagy meleg miatt a második fogás felét ott hagytam. Másnap Siófokra mentünk, végigsétáltunk a Plázson, férjem vett nekem napszemüveget. Nagyon jó kis kajáldák voltak, különösen tetszett az amerikai stílusú beülős hely, és a Lávakövi Pizzéria. Sajnos nem voltunk éhesek, így a kaja itt kimaradt, csak jégkását ittunk, az viszont überxar volt. 

 

Utána egy 1órás sétahajókázásra mentünk. Egy koma be akart minket palizni már a parkolóban és a jóval drágább kalózhajót ajánlani, amiben közben még gyerekek is üvöltenek a kalóz téma miatt. Szerencsére emlékeztem, hogy amúgy a sétahajókázás alapból nem ennyibe kerül, így továbbsétáltunk a normál vashajó felé. Jó volt egy programnak. Aztán vissza is mentünk a szállásra, aznap csak a strandon ettünk, nem is vacsiztunk. Utolsó napon megint elmentünk Siófokra, de csak az állatparkig. Hát nem volt olyan nagy szám, javarészt házi állatok voltak, elég pici, gyorsan körbe lehet járni. Ha történetesen nem Siófokon lenne, sztem nem sokan jönnének csak emiatt. Ami aranyos volt, hogy egy teve szabadon sétált a látogatók között, zoo csemegét kunyerált és még egy gyereket is majdnem fellökött. Nagy kópé volt. Ja és a kismalacok is ott futottak szerteszét a parkban. Utolsó vacsink a szálláshelyen volt, a Szent Kristóf Pincészet és Borétteremben. Igényes környezet és jobban is tetszett, mint a Paprika Csárda. De csak levest és desszertet tudtunk enni, ennyi fért belénk. A naplementét a Kőhegyi Kilátóról néztük meg, szép látvány volt és a szállásunkhoz nagyon közel. Amúgy Zamárdi szép település, de ez is évről évre népszerűbb és így forgalmasabb is lesz. Habár mi hétköznap voltunk, de így is nagy volt a pezsgés. Minden este felkeltünk valami zajra, vagy kint üvöltött valaki, vagy az egyik szobában a kisgyerek sírt, vagy bulizni indultak és jöttek vissza hajnalban a másik szobában lakók.

Mindenesetre viszont jó kis élmény volt. Ki tudja, mikor tudunk legközelebb eljönni egy több napos utazásra…

 Részletek és egy hír bejelentése későbbi bejegyzésben! 

Most pedig következzen pár kép a Balcsiról:

 

 

 

Mindennapjaink a védettség árnyékában határon innen és túl

 

Végre egy kicsit elindult az élet. Kinyitottak a teraszok, az éttermek, kocsmák, mozik, strandok, hotelek. Igaz, sokmindent, ahogy az várható volt, védettségi igazolványhoz kötnek. Éppen ezért döntöttem úgy én is, meg végül férjem is, hogy beoltatjuk magunkat. Hiszen tudtuk, hogy majd utazni is szeretnénk, nyaralni menni, így május 1-jén megkaptuk második oltásunkat. Orosz vakcinát kaptunk, mert éppen ez volt és a környezetünkben is a legtöbben. A vírustól sosem féltem, de attól, hogy korlátoznak a szabadságomban, már sokkal inkább. Szinte már-már aktuálissá váltak ezek a sorok, hogy „talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Persze ezt is ránk kényszerítették és mondhattunk volna nemet is. De ez már úgyis mindegy. Az idő eldönti, hogy jó döntést hoztunk-e vagy sem.

Belföldön tény, hogy tudunk mozogni ezzel az igazolvánnyal, de a külföldre utazás és főként, a hazaút már inkább kérdéses. Múlt héten közel 1 év után, a védettségi igazolványaink birtokában el mertünk indulni Romániába, meglátogatni mamámat és keresztszüleimet. Persze a tévében is vígan hirdetik, hogy szabad az út Romániába, lehet menni. Igen ám, csak azt nem nagyon közlik, hogy oda mehetsz ugyan, de hazafelé már kevésbé biztos. Pedig még a konzulátus oldalát is megnéztem, és ott azt írták, hogy karantén, teszt vagy védettségi igazolvány kell a beutazáshoz. El is indultunk haza, teljesen nyugodtan (hiszen odafelé olyan volt, mint máskor), akkor kezdődtek az érdekességek, amikor a határőr nő elkérte a személyi mellett a lakcímkártyánkat is, majd a védettségi igazolványunkat. Megnézte, hogy mi férjemmel 30 km-en belül lakunk, így védettségi ide vagy oda, simán átmehetünk. Szüleim 30 km-en túl laknak a határon belül, így tőlük megkérdezte, hány oltást kaptak, és a védettségi mellé elkérte az oltási papírt is, amit az oltópontok állítanak ki. Mivel anya csak egy oltást kapott, így a határőr közölte, hogy valószínűleg karanténba kell mennie. Úgy, hogy rá 3 napra kapta volna a második oltást!  Viszont mivel a héten utaznak Siófokra immáron harmadik foglalás után, nem akarták bevállalni a karantént. De a nő egyébként sem volt tisztában a jogszabályokkal, látszólag tartott attól, hogy valami feljebbvaló majd megkövezi, hogy átenged minket, holott rajtunk és rajta kívül senki se volt ott. Akkor már félre állított minket a parkolóban. Ilyen a 30 év alatt nem történt velünk. Össze-vissza hebegett-habogott, abban sem volt amúgy biztos, hogy ez az ingázás dolog létezik, de egyébként teljes egészében a jóindulatán múlt volna, hogy átengedjen minket. A nő javaslatára elindultunk Nagylakra, mondván, ott sokkal engedékenyebbek, mivel más megye, ott elég lesz a védettségi. Azt mondta csak kb 20 km, ehhez képest volt 50 km. Sose mentünk arra, de már feltűnt a határhoz közeledve, hogy rengetegen vannak. Majd 10 km-es kocsisor állt a határon. Ott beszéltünk egy rendőrrel, aki elmondta, nem is érti, hogy miért kért a nő tőlünk oltási papírt, elég lenne a védettségi. Közben megkerestem a rendeletben, hogy ott nem írják a védettségit, csak a karantént vagy a tesztet… Apa végülis úgy döntött, visszaindulunk Tornyára, és teszünk még egy próbát. Megkérdezte a rendőrt, mikor van őrségváltás, és mivel náluk este 7kor, így megvárva  a 7 órát, visszatértünk  a tornyai határátkelőhöz, ahol amúgy mindig csak 1-2 autó van. Szerencsénkre egy férfi volt már bent a bódéban, aki még csak ki se jött, ráadásul a személyinken kívül semmi mást nem kért el, és azt se kérdezte meg, be vagyunk-e oltva, csak intett, hogy mehetünk. Ennyit a szabályokról. Csak a szerencsén múlik minden, és azon, hogy ki van éppen a határon.

 Aznap háromszor mentünk át a román határon, a románok egyszer sem kekeckedtek, az egyik még a személyinket sem kérte el. A magyarnak meg a magyar a legnagyobb ellensége, mint kiderült. Úgyhogy jó kis kalandunk volt, de legalább anyának nem kellett karanténba mennie, így végül 1 hónap csúszást követően ugyan, de elmehetnek Siófokra.

Furcsa érzés volt a határ menti kalandunk, az érzés, amikor csak haza akarsz jutni, mindegy már szinte, hogy milyen áron.

Remélem, hamarosan már védettségi se fog kelleni, és lehet majd utazgatni mindenféle teszt és karantén nélkül. De addig még hosszú az út.