Mióta a saját házunkban élünk, talán nem volt ilyen igazi tél, pedig hó és fagyok is voltak az elmúlt években, de nem ilyen hosszan tartó ideig. Éjjel mínusz tízen fokok, napközben se megy fagypont felé, hó takar mindent és egész nap zúzmarás a táj. Erre az időszakra esett az utolsó munkanapjaim ideje is. Még el kellett indulni, bent lennem a munkahelyen úgy, hogy tudtam, már semmi értelme és már a partvonalon vagyok. Reggel hóban vagy jégen sétálni, mert biciklire nem mertem felülni gyerekestől, és késni, de hát ez már kit érdekelt, amikor a főnök is sokkal később érkezett nálam.
Furcsa dolog ismét „szabadnak” vagy negatív szóval munkanélkülinek lenni. Az elmúlt 4 évben nem hiányzott a hivatal, nem is igen mentem be, csak ha muszáj volt, de ott volt a tudat, hogy ha visszamennék, akkor bármikor vissza térhetek, mert vissza várnak. Vagy ha nem is várnak, de visszavesznek. Így volt ez szeptemberben is, amikor is visszamehettem, pedig volt egy olyan érzésem, hogy talán nem mehetek vissza. De amikor volt kolléganőm is bejelentette, hogy ő is visszatér, már túl sok volt a büdzsének és igen, persze ott volt az is, hogy az én munkakörömet szétosztották, boldogultak úgyis, kb. én csak plusz költségnek vagyok ott. Talán nem a személyem ellen szólt, hanem a munkakörömnek, ami lássuk be, tényleg nevetséges volt és naphosszat csak unatkoztam. Ilyen kis hivatalban nem is akad ennyi embernek munka. Persze vannak időszakok (pl. ősz), amikor sok van egyszerre, de ez is csak átmeneti. Én is beláttam, hogy ez így nem mehet, igaz, ha rajtam múlik, talán 4 év múlva is ott lettem volna, de valamiért ennek így kellett történnie. Az utolsó nap érdekes volt. Valaki annyit se mondott, viszlát, igaz én se köszöntem el mindenkitől, de hát akivel sose beszéltem, attól miért. A kolléganő, akinek a munkakörét ha vállalom, helyettem ment volna el, ő se mondott semmit. A jegyzőnk úgy ahogy sajnálkozott, de túlzottan nem éreztem őszintének. Egy kolléganőm volt a legnormálisabb ilyen értelemben, akit először szeptemberben ismertem meg és új volt. Akivel pedig mindent megosztottam és korábban az ő munkakörét csináltam, és úgy éreztem, megkedvelt, vagy legalábbis én is megkedveltem őt, egy sima „sziá”n kívül semmit se mondott. Férjem szerint irigykedik, hogy én mertem nemet mondani, merek elmenni innen, neki pedig már a hócipője tele van, és ha lenne lehetősége, szintén lépne. Vagy egyéb más gondja is volt aznap, mint hogy velem foglalkozzon, sőt, utána héten táppénzre is ment. A legnagyobb meglepetést polgármesterünk okozta, aki egy hatalmas ajándékcsomaggal lepett meg búcsúajándék gyanánt, látszólag kissé elérzékenyülve, megköszönve munkámat. Ekkora ajándékcsomagot még tombolán se láttam… Volt benne bailys, marlenka torta, csomóféle édesség, kávé, tea… Ráadásul mivel biciklivel voltam, autóval el is hozta a csomagomat haza. Azt mondta, segít amiben csak tud, és már delegált is SZSZB tagnak az áprilisi választásokra… És állás ügyben is telefonált párszor, hogy valamit találjon nekem. Valószínűleg gyötri a lelkiismeretfurdalás, mert nem szerette volna, hogy én menjek. De végülis az ő döntése is volt. Más mégiscsak fontosabb volt nálam, akárhogy is nézzük. Mindenesetre nem akartam bunkón, mérgesen, nemtörődöm módon elmenni innen, még egy hétig állományban vagyok és itthonról leadom az adatokat, amiket eddig is. Ki tudja még, mit hoz az élet. Én nem akarok senkivel rosszban lenni és senkit se hibáztatni. Úgy gondolom, mindenki el kell majd egyszer számoljon a tetteivel és nem én kell legyek az elszámoltató.
Sose tudjuk, kitől mit kapunk vagy kitől mit várhatunk. Akikről azt hittem, ismerem őket, azokról kiderült, hogy mégse. Mert valójában senki se kiismerhető igazán. Még én magam sem. Nem szeretek én se búcsúzni. Nem szeretem, ha sajnálkoznak rajtam. Mert én nem sajnálom. Vagyis de, egy kicsit azért igen, sok szempontból is. De hiszek abban, hogy ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Jelentkezek egy egyetemi szakra, amit már rég meg kellett volna tennem. Aztán majd eldől, hogy azzal jutok-e valamire. De ha sikerülne benne elhelyezkednem, akkor nem csak hogy kedvezőbb munkaidőm lenne, de jóval több fizetésem is. Ezt még meglépem, aztán majd látjuk.
Egyelőre nem hiányzik a munka. Gondoljatok lustának, de mindig van mit tenni-venni itthon meg a gyerek körül. És igen, jó érzés kicsit olvasni, vagy nyugiban filmet nézni, zenét hallgatni. Tegnap 4 év óta először voltunk együtt itthon kettesben a férjemmel majdnem fél napra. Fel is töltődtem, és jól is esett. Rájöttem, mennyire hiányzik, hogy kettesben legyünk. Nekünk nincs segítség, aki órákra elvinné a gyereket, így csak ez marad, ha ő oviban van és férjem is pont szabadnapos.
Nem csüggedek, bár most kissé céltalannak érzek mindent. Egy faluban mindenki tud mindent, végre megjegyezték, hogy ismét dolgozok, most meg ismét nem. De legalább az óvónőnek se kellett magyarázkodjak, hogy miért hozom ezentúl haza ebéd után a kislányomat. Megvannak az előnyei is a községnek. De az biztos, hogy inkább élek itt, mint egy városban. Persze ott több munka és lehetőség adódna, de akkor meg más lenne a hátrány.
Félretett pénzünk is van, kölcsönünk és hitelünk pedig nincs.
Megvan mindenünk, amit szeretnénk, persze nem élünk luxusban, de az talán nem is baj, hiszen tudjuk, hogy a luxus se jár együtt a boldogsággal.
Ezentúl talán több időm lesz írni, és igen, több időm jut az elmélkedésre is.
De ebben az a jó, hogy nem távolodok el magamtól, sőt.
Visszatérek ahhoz, aki valójában mindig is voltam, csak a hétköznapok bedaráltak.
