Virágzik a vírus, éled a természet

 

Ahogy azt előre sejteni lehetett, a két hetes korlátozásokból újabb hetek lettek, most tartunk a 4. hétnél, és még a húsvét utáni hét is bele fog tartozni. Amíg nem lesz beoltva 2,5 millió ember, addig szóba sem jöhet a feloldás és bizonyos üzletek megnyitása.

Közel egy éve kezdődött ez a korlátozásokkal teli időszak. Mára ott tartok, hogy el se tudom képzelni, hogy maszk nélkül boltba menjek vagy hogy beüljünk egy moziba, étterembe. A jegyzőnk otthoni munkavégzést rendelt el, de ez abból áll sokaknál, hogy ugyanúgy bent vannak, csak max. hamarabb mennek haza. Egyik kolléganőm minden nap bejár. Én igyekszek minden benti dolgot és ügyfelet délig elintézni, utána jövök haza. Amikor nincs ügyfélfogadási nap, be sem megyek. Jó így, mert van időm sokmindenre, pl kutyát sétáltatni, főzni, takarítani, vagy csak úgy lenni. Csak sose lehet tudni, mikor hívnak be valami hülyeség miatt. És habár otthoni munkavégzést rendelt el a főnököm, mégis behívott múltkor egy olyan dolog miatt, amit telefonban is meg lehetett volna beszélni. Plusz elvileg az ügyfeleknek előre kellene egyeztetniük telefonon vagy emailben időpontot, ennek ellenére mindenki ugyanúgy bejár, mint eddig, előzetes egyeztetés nélkül. Kb. 2-3 ember van, aki egyeztet. Az itteni emberek, mondjuk ki, falusiak, nagyon nincsenek hozzá szokva, hogy előre megmondják nekik, mikor jöjjenek be. Ha már erre jár, bejön és elintézi, illetve megkérdezi azt, amit telefonban is tudna. Úgyhogy nagyon nehéz erre szocializálni őket. Az internetről vagy emailről, ügyfélkapuról pedig inkább ne is beszéljünk… Ám szerencsére sokan így sem jönnek, hozzám leginkább hagyaték és haláleset miatt. Most van egy köztemetésünk is először azóta, hogy itt vagyok. 8 napba telt a patológiának, hogy jelezze, senki sem ment az elhunyt papírjaiért, és nem intézi senki a temetést. És ugyebár ilyenkor a haláleset helye szerinti polgármester kell intézze az egészet. Pontosabban én, mint szociális ügyintéző. Felhalmoztam egy csomó iratmintát, a fejem is belefájdult abba, hogy összerakjam a nem túl egyszerű ügymenetet, hogy hozzátartozókat keressek, más hivatalnak írjak, hogy hallgassák meg őket… stb. De végülis ugyanott tartunk, úgyis mi temetjük el.. Nem beszélt 34 éve se testvéreivel, de még a feleségével sem. De még az élettársa, akivel együtt élt az utolsó életszakaszában is magasról tesz az egészre. Érdekes élethelyzetek vannak. Nem tudom, milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy ennyire mindenki leszarja, hogy el kellene temessenek. Nem könnyű egyedül, majdnem hogy nulla szakmai segítség nélkül dolgozni, mert lássuk be, mióta elment a hárpia, ámbár szakmailag topon lévő jegyzőnk, azóta szakmailag senkihez se tudok fordulni. A mostani jegyzőnk még zöldfülű, ráadásul erőlteti ezt az ügyfélbarát hivatal vonalat, olyan embereknél, akiknek tökéletesen tisztában vagyunk a helyzetükkel és ott hazudnak a szemünkbe, ahol csak tudnak.

Jelenleg úgy néz ki, hogy home office ide vagy oda, így is koronavírusos lett egy kollégám, pont az, aki nem is hitt az egészben és az oltásra sem regisztrált. És még be is jött a hivatalba, hogy lefertőzze a körülötte lévőket, úgyhogy most ketten-hárman ki is fognak dőlni valószínűleg. Csak azt nem értem, miért nem zártunk be egyből, ahogy ez kitudódott. Ehelyett gyorstesztek lettek rendelve, hogy leteszteljük magunkat. Igaz, hozzátette a polgi, hogy nem kötelező, a jegyzőnk mégis erőlteti. Én nem teszteltem le magam, mert nem is találkoztam az érintett kollégával, aznap otthon voltam, mikor feltehetően a többieket lefertőzte. És nem is érzek semmilyen tünetet. A semmiért pedig nem vagyok hajlandó itthon lenni napokig, hogy elrontsák a húsvétomat, mert lássuk be, nem mutat biztos eredményt a gyorsteszt. Próbálok mostmár itthon maradni és majd csak húsvét után bemenni. Kérdés, mennyire fog sikerülni. Közben haladni kéne a köztemetéssel is, de remélhetőleg mostmár intézi a dolgot a temetkezés, azért ők egész gyorsak.

Ami jelenleg örömet okoz és némi kikapcsolódást, az a kintlét és a kinti munkálatok. Elvetettem a magokat a kertben, férjem pedig gereblyézett és árkokat húzott. Megvoltunk nagyjából 3 óra alatt a vetéssel. Virágokat is ültettem, és kibújtak a nárciszok, jácintok is. Nagyon szép az udvar ezekkel a virágokkal. Rájöttem, hogy szeretem a tavaszt is, nem csak az őszt. Tökéletes az idő, éled a természet, minden virágzik, illatos, a madarak csicseregnek. Egy panelban azt hiszem, megőrülnék, főleg ilyenkor. Elég nagy portánk van, majd kerítést kell még csinálni. Minden évre jut valami, de hát végülis még csak kb. 2,5 éve lakunk itt. Mindent nem lehet egyszerre, nem is győznénk munka mellett. Hamarosan húsvét, megvan a sonka, a tojások, torma, már csak pár apróság hiányzik. Férjem dolgozik húsvétvasárnap, hétfőn nem, akkor ünnepeljük öcsém szülinapját anyáéknál.

 

 

Korlátozások alatt

Heteink munkával és otthonléttel telnek. Nem mintha bárhova el lehetne menni mostanában a vásárláson kívül. Múlt héten bejelentették, hogy március 8-tól március 22-ig bezárnak bizonyos üzletek, az óvodák és általános sulik is, illetve a többi korlátozás is ugyanúgy marad, mint az éjjeli  kijárási tilalom, meg éttermek, mozik…stb zárva tartása. Illetve most még közterületen akár falun is hordani kell a maszkot, nem csak zárt térben. Mondjuk én az államig veszem fel, eszem ágában sincs a kihalt utcákon biciklizve orrig felhúzni a maszkot, kit fertőzök le, saját magamat legfeljebb. Plusz a szemüvegem párásodik, így nagyobb veszély, hogy nem látok semmit benne, mint hogy nincs rajtam maszk. Szóval ha valamit, ezt nagy hülyeségnek tartom. Valamit biztos véd a maszk, de hogy a vírus ettől függetlenül is ugyanúgy terjed, az biztos. Ott van pl. férjem haverja, aki konkrétan a barátnőjével együtt kb sose mozdulnak ki, mivel gazda, így úgymond nincs az se, hogy munkahelyen elkapja a vírust, a barátnője is szinte folyton otthon van, mégis elkapták. Én és férjem, akik naponta több idegen emberrel találkozunk, ha akarunk, ha nem, még nem kaptuk el. Persze nem is tervezzük. Persze van buszsofőr, aki már lélegeztetőgépen van… Szóval annyira kiszámíthatatlan hogy kit dönt le a lábáról és kit nem.

Mivel a kormányrendelet igencsak szorgalmazta az otthon töltött munkavégzés lehetőségét, ezért szerencsére mi is dolgozhatunk otthonról március 22-ig. Ja, amúgy új jegyzőnk van, egy harmincas, jó kiállású pasi, a régi úri ficsúr jegyző egyik ismerőse. A régit elküldte a polgármester (a nőt), mivel szakmailag enyhén szólva se volt topon. A végére már több kárt csinált, mint hasznot. Nem sajnálta igazán senki, örültünk, hogy elment. Elég fura nő volt, és nem is igazán értette sose, miről beszéltünk, legyen szó szakmai dolgokról vagy bármi másról.

Az új jegyző komolyabban veszi tehát a rendeletet, azt mondta, az lenne a lényeg, hogy kb. 80%-ban otthon legyünk, ezért nem is nagyon nézi és nem szól bele, mikor vagyunk otthon és mikor bent. Merthát azért mindent 100%-ban nem tudunk itthonról végezni. Az informatikusunk ugyan telepített egy programot és hozzáférek a munkahelyi mappáimhoz, de ügyfelek nélkül sok dolgom nincs. Szerencsére. De legalább fizetik. Amúgy eddig nem tűnik rossz fejnek az új jegyző, nem egy határozott jellem, rendesnek tűnik és értelmesebbnek is, mint a régi. Igaz, vele se lettünk túlzottan kisegítve, mert még nem volt jegyző korábban, ezért sok dolog új neki, rengeteg az új információ, és a jegyzőnek sok a hatásköre. De szerintem hamar beletanul majd. Csak kitartson és szeresse, amit csinál.

Az idő nagy részében itthoni dolgokkal foglalkozok, tudok hétköznap is mosni vagy takarítani, sütit sütni, főzni, valamint a Netflixen nézek műsorokat. Most újra elkezdtem nézni az Agymenők sorozatot is.

Online rendelek, amit csak lehet, pl. könyveket vagy ruhákat. Ez se nagy újdonság, hiszen mivel falun nem érhető el sok bolt, így kényelemből régebben is rendeltem. Sokkal praktikusabb, gyorsabb, egyszerűbb, időt spórolok vele. A boltok egyébként is tömve vannak, vírus ide vagy oda. A plázák tele, Tesco, Spar…stb tele. Az embereknek már csak ez maradt szórakozásként, a közös bevásárlás. Igaz, maszkban utálom, és már előtte se voltam az a nagy bevásárlós fajta, férjem meg mégúgyse. Viszolyog a tömegtől és a vásárlástól. Így számunkra nem nagy kikapcsolódás. inkább a kötelező letudása, hiszen enni kell és az itteni a boltokban extrább dolgok nem igazán kaphatóak.

Férjem ugyanúgy dolgozik, ha nem többet, mivel helyettesít folyton, ő a Jolly Joker, kb, minden járatot csinált már, és rá mernek bízni bármit. Inkább őt kérik meg dolgokra, mint a busz saját „gazdáját”. Ez persze egyfelől jó, mert elismerés, ugyanakkor más dolgát csinálja, pedig neki még saját fordája sincs. Fura a főnöke, annak ad állandó járatot, akit mindenki utál és mindenki számára ismert tény, hogy lopja a gázolajat. De inkább eltüntetik egy fordára, férjem meg menjen összevissza dolgozni. Szóval abszolút nem igazságos, de bízunk benne, hogy ennek előbb vagy utóbb meglesz az ára és hiszem, hogy az igazság győz majd.

Nem tudom, mikor leszünk túl ezen az egészen. Minket a hivatalban megkérdeztek pár hete, hogy oltakoznánk-e, és bár eleinte elutasítottam a dolgot, végül csak regisztráltam az oltásra. 9 emberből 7-en mondták azt, hogy beoltatnák magukat. Férjem elutasító volt a vakcinával szemben, de miután apósom is beoltatta magát, már ő is komolyan elgondolkodott rajta…. Persze az a tény, hogy én regisztráltam, nem döntötte le, de hogy az apja igen, az már igen…

Én jelenleg úgy gondolom, hogy ez a mostani korlátozás nem csak két hétig fog tartani. Túl szép lenne, ha húsvétra már minden a régi lenne. Addigra még sok embert be kellene oltani… De bízzunk a legjobbakban. Remélem, ahogy tavaly is, legalább nyárra eltűnik a vírus….

Tata emlékére

 

Nehezen kezdem ezt a bejegyzést, mert az ember nem szívesen ír a szomorú dolgokról. Január 22-én elveszítettük Tatát. Az esemény sajnos várható volt, hiszen már január 4. óta kórházban volt, és nem lett jobban. Persze mindig élt bennem a remény, hogy majd megerősödik, jobban lesz, még amikor kórházban is volt, akkor is azt gondoltam, hogy majd ott felerősítik, kap infúziót és azután haza jöhet. De Ő akkor már tudta, amit talán mi nem, hogy onnan már nem tér haza. Az utolsó itthon töltött napjaiban is igyekezett mindenkitől elbúcsúzni, telefonon is felhívott állítólag többmindenkit, és anyáéktól is elköszönt. Én karácsonykor láttam utoljára, ezért úgy emlékszek rá, ahogy ott ül a kályha előtt, és meséli a régi történeteket, közben minket is hallgat. Mindig ott akart lenni minden eseményen, és mindig azt mondogatta, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család.

Élénkebb társasági életet élt, mint mi, szinte minden hétvégén eljárt a nyugdíjasokkal bulizni, táncolni, fellépésekre, eseményekre. Sokat utazott. Járt Tunéziában, Barcelonában, Párizsban, és Görögországban több alkalommal is. Szerette az életet, a jó borokat, nem dohányzott, nem vitte sose túlzásba az alkoholt, viszont imádta az édességet. Mindig minden édességből tudott még enni repetát. Egyik kedvence volt a Gundel palacsinta, bárhol is voltak a nyugdíjasokkal, ő mindig azt kért pörkölt vagy babgulyás helyett is. Azt mondta, három dolgot szeretne még halála előtt (ekkor még egészséges volt, amikor mondogatta). Az első, hogy legyen bőrkanapéja, a második, hogy Párizsban az Eiffel-torony előtt pezsgőzhessen, a harmadik pedig, hogy legyen egy hófehér öltönye. Mindhárom dolog megvalósult. Ám ezek közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy látott minket, az unokáit, öcsémet és engem felnőni. Még megélhette az esküvőmet is, igaz, nem tudott rajta személyesen részt venni, de látott menyasszonyi ruhában.

Hatalmas érték, ha valakinek élnek a nagyszülei és átadhatja neki a tudását. Régebben nem volt internet vagy Google, a generációk egymásnak adták át tapasztalatukat, tudásukat. Mindent az öregektől kérdeztek, hiszen ki más tudhatta jobban a dolgokat, mint ők.

Tata is sokat tudott, rengeteget. Imádta a kultúrát, művészetet, a zenét. Mindig azt mondogatta, hogy a családban mi ketten,  Ő és én vagyunk az „értelmiségiek”. Ezzel persze nem becsmérelni akarta a többieket, hanem tudta, hogy én is olyannyira szomjazom a tudást, a kultúrát, mint ő. A családból először én mentem egyetemre és szereztem diplomát. Mindig nagyra becsült és sokat nézett ki belőlem. Mindig azt mondta, hogy el tudna képzelni bemondónak a tévében vagy a rádióban. Nagy dolog, ha a szülők vagy nagyszülők ennyire bíznak és hisznek az emberben. Tudom, hogy ő is továbbtanult volna, ha szülei nem lettek volna szegények. Jó esze volt a matekhoz, ezt mondjuk a családban mi nem örököltük tőle. Lehetett volna belőle mérnök is. De Isten más sorsot szánt neki, asztalos lett, méghozzá az évek során a legjobb a környéken. Még nyugdíjasként is nagyon sok munkája volt, és az otthoni házban is minden bútort ő készített. Amikor anyáék megvették a parasztházat, oda is készített bútorokat és szerencsére a mi házunkba is tudott sokmindent készíteni. A franciaágy, könyvespolc, íróasztal és a konyhabútor is az ő keze munkáját dicséri. Hatalmas segítség, hogy ő elkészítette ezeket a bútorokat, ami biztos hogy több százezer Ft-unkba került volna. Az ember vágya, hogy maradandót alkosson, ami halála után is fennmarad ezen a világon. Hát ő elérte a fával és ezekkel a bútorokkal, hogy nagyon-nagyon sokáig fennmaradjon emlékeinkben.

Egyszerűen nem jut eszembe olyan dolog, amivel kapcsolatban negatívan tekintenék vissza bármire is vele kapcsolatban.

Én csak azt kívánom, hogy mindenkinek olyan csodás nagypapája lehessen, amilyen ő volt nekünk.

1941-2021