Nehezen kezdem ezt a bejegyzést, mert az ember nem szívesen ír a szomorú dolgokról. Január 22-én elveszítettük Tatát. Az esemény sajnos várható volt, hiszen már január 4. óta kórházban volt, és nem lett jobban. Persze mindig élt bennem a remény, hogy majd megerősödik, jobban lesz, még amikor kórházban is volt, akkor is azt gondoltam, hogy majd ott felerősítik, kap infúziót és azután haza jöhet. De Ő akkor már tudta, amit talán mi nem, hogy onnan már nem tér haza. Az utolsó itthon töltött napjaiban is igyekezett mindenkitől elbúcsúzni, telefonon is felhívott állítólag többmindenkit, és anyáéktól is elköszönt. Én karácsonykor láttam utoljára, ezért úgy emlékszek rá, ahogy ott ül a kályha előtt, és meséli a régi történeteket, közben minket is hallgat. Mindig ott akart lenni minden eseményen, és mindig azt mondogatta, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család.
Élénkebb társasági életet élt, mint mi, szinte minden hétvégén eljárt a nyugdíjasokkal bulizni, táncolni, fellépésekre, eseményekre. Sokat utazott. Járt Tunéziában, Barcelonában, Párizsban, és Görögországban több alkalommal is. Szerette az életet, a jó borokat, nem dohányzott, nem vitte sose túlzásba az alkoholt, viszont imádta az édességet. Mindig minden édességből tudott még enni repetát. Egyik kedvence volt a Gundel palacsinta, bárhol is voltak a nyugdíjasokkal, ő mindig azt kért pörkölt vagy babgulyás helyett is. Azt mondta, három dolgot szeretne még halála előtt (ekkor még egészséges volt, amikor mondogatta). Az első, hogy legyen bőrkanapéja, a második, hogy Párizsban az Eiffel-torony előtt pezsgőzhessen, a harmadik pedig, hogy legyen egy hófehér öltönye. Mindhárom dolog megvalósult. Ám ezek közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy látott minket, az unokáit, öcsémet és engem felnőni. Még megélhette az esküvőmet is, igaz, nem tudott rajta személyesen részt venni, de látott menyasszonyi ruhában.
Hatalmas érték, ha valakinek élnek a nagyszülei és átadhatja neki a tudását. Régebben nem volt internet vagy Google, a generációk egymásnak adták át tapasztalatukat, tudásukat. Mindent az öregektől kérdeztek, hiszen ki más tudhatta jobban a dolgokat, mint ők.
Tata is sokat tudott, rengeteget. Imádta a kultúrát, művészetet, a zenét. Mindig azt mondogatta, hogy a családban mi ketten, Ő és én vagyunk az „értelmiségiek”. Ezzel persze nem becsmérelni akarta a többieket, hanem tudta, hogy én is olyannyira szomjazom a tudást, a kultúrát, mint ő. A családból először én mentem egyetemre és szereztem diplomát. Mindig nagyra becsült és sokat nézett ki belőlem. Mindig azt mondta, hogy el tudna képzelni bemondónak a tévében vagy a rádióban. Nagy dolog, ha a szülők vagy nagyszülők ennyire bíznak és hisznek az emberben. Tudom, hogy ő is továbbtanult volna, ha szülei nem lettek volna szegények. Jó esze volt a matekhoz, ezt mondjuk a családban mi nem örököltük tőle. Lehetett volna belőle mérnök is. De Isten más sorsot szánt neki, asztalos lett, méghozzá az évek során a legjobb a környéken. Még nyugdíjasként is nagyon sok munkája volt, és az otthoni házban is minden bútort ő készített. Amikor anyáék megvették a parasztházat, oda is készített bútorokat és szerencsére a mi házunkba is tudott sokmindent készíteni. A franciaágy, könyvespolc, íróasztal és a konyhabútor is az ő keze munkáját dicséri. Hatalmas segítség, hogy ő elkészítette ezeket a bútorokat, ami biztos hogy több százezer Ft-unkba került volna. Az ember vágya, hogy maradandót alkosson, ami halála után is fennmarad ezen a világon. Hát ő elérte a fával és ezekkel a bútorokkal, hogy nagyon-nagyon sokáig fennmaradjon emlékeinkben.
Egyszerűen nem jut eszembe olyan dolog, amivel kapcsolatban negatívan tekintenék vissza bármire is vele kapcsolatban.
Én csak azt kívánom, hogy mindenkinek olyan csodás nagypapája lehessen, amilyen ő volt nekünk.
1941-2021
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése