1 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez a nap ilyen gyorsan eljön és főleg, hogy nem pont úgy lesz, ahogy azt megterveztük. A koronavírus a mi számításainkat is keresztülhúzta, ezért hosszas gondolkodás után ketté választottuk a két eseményt. Korábban el se tudtam volna képzelni, de a sok pozitív beszámoló a menyasszonyi csoportban és a tény, hogy két Nagy Napunk lehet és így nem lesz egy napba minden belezsúfolva, végül meggyőzött. És utólag már nem bántam. Sőt. Még óvatosan azt is mondanám, hogy ez is elég lett volna.
Viszont az idő miatt egyáltalán nem bántam, hogy nem ez lett a lagzis-menyasszonyi ruhás, fotózós napunk, ugyanis egész héten zuhogott az eső, spontán felhőszakadások voltak országszerte, nem sok nap sütött és meleg sem volt igazán. Olyan április végi időnek elment volna. Szombaton szerencsére nem esett (talán egyedül ezen a napon nem a héten), de be volt borulva, fújt a szél és csak néha sütött ki a nap. Viszont így legalább nem sültünk meg, a fiúk sem érezték magukat kellemetlenül az öltönyükben. Igaz az én ruhám rövid volt, de nem fáztam, vagy legalábbis nem éreztem, annyira el voltam foglalva minden mással. Reggel párom (mostmár férjem, még szokni kell :) átvitt szüleimhez, elmentünk a hivatalba bevinni a virágostól a szülőköszöntőket és elhoztam a kis csokromat, ami pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Még amikor kiválasztottam a fodrászt és egyben sminkesemet is, nem is tudtam, hogy csupán pár utcányira lakik szüleimtől, így kényelmesen még akár bicajjal is elmehettem volna hozzá, de a fiúk elvittek. A csaj barátságos volt. a szalon is kellemes. A hajam egyszerű volt, fonat oldalt és be volt göndörítve, bár nem tartott sokáig a hullám sajnos. Mivel nem sminkelem magam, csak minimálisan, furcsa volt rajtam az a sok vakolat és alapozó, mintha maszkot viselnék, de a végeredmény tetszett. Kb. két óra alatt meg is voltunk. Otthon ebédeltem. Anyu tök cuki volt, készült kisebb dekorációkkal, sóssal és golyókkal. Közben ment hangfalról a zene, mulatós meg amihez kedvünk volt. Kis szalagokat tettünk a kocsira, de nem akartunk nagy faksznit. Én két ruha között vacilláltam, de végül a komolyabb csipkés győzött a kislányos tüllös helyett. Sokan dicsérték a ruhámat és én is olyan felnőttesnek, nőnek éreztem magam benne.
Kettő után már lázban voltam, ugyanis férjem elindult anyósékkal és a tanúval. Úgy terveztem, hogy majd én utoljára megyek ki, a Nyisd ki babám az ajtót zenére. Na párom meg is lepődött rendesen, még sose látott így kisminkelve, elkerekedtek a szemei, meg se tudott szólalni, amikor meglátott. Jó kis pillanat volt, a "first look." Mi lesz majd, ha a menyasszonyi ruhámban lát meg?
Volt egy kis beszélgetés, iszogatás, majd negyed 4-kor elkezdtek szüleim is öltözni, csináltunk pár képet az udvaron, Szofi kutyus mindig beleállt a képbe, irtó cuki volt a kis masnijával :)
Végül elindultunk, kíváncsiak voltunk, kik jönnek el, de párom részéről és az én részemről is egy barát jött el a párjával. Persze én nem is számítottam másra, de párom azért még örült volna egy-kettőnek, főleg, hogy mindegyik kb. a maga ura és nem is laknak messze, sőt említették is, hogy majd megnéznek minket. De egy tanulságnak legalább jó volt. Én csöppet se hiányoltam senkit, meghitt és családias volt a légkör így, hogy nem voltunk sokan. Érdekes módon nem izgultam, férjem öccse eléggé izgult, pedig még pálinkázott is előtte :D
Öcsém egész laza volt, mint mindig, én is csak humorizáltam, de férjem is feszengett :D Hát hiába, én, aki azt gondoltam hónapokkal ezelőtt, hogy kb be fogok tojni, halál nyugodt voltam és full nyugodtan, meghatódás nélkül vonultam be a zenénkre, a Rómeó és Júlia Szívből szeretni -re. Pedig amikor itthon válogattuk, akkor megkönnyeztem. Érdekes volt az egész szertartás, mert kicsit szakmailag is néztem, az anyakönyvvezető ugyan kedves és mosolygós volt és jó beszédet tartott (mások szerint), de nekem közhelyes volt, hiszen én tucatnyi ilyen szöveget olvastam és hallottam már. Ráadásul verset se szőtt bele és a Szeretet himnuszát sem, pedig megemlítettem neki egyeztetéskor. De erről ennyit.. Férjem viszont azt mondta, mikor utólag kikérdeztem, hogy alig bírta ki, hogy ne könnyezzen, nagyon meg volt hatódva és azon drukkolt, ne csesszen el semmit... Én meg csak ültem és mosolyogtam, mint egy kő. Pedig mindennél jobban vártam ezt a pillanatot. Persze szép volt, jó volt, bármikor újrajátszanám, mert ez egy olyan pillanat, ami csak egyszer adódik (jó esetben) az ember életében. Anyu is szipogott, apus is meg volt hatódva, anyósékon nem vettem észre semmit, de ők azok a belülről érezzük típusok. A homokszórásunk vicces volt, alig ment le a tölcsérből a homok, férjem elkezdte rázogatni, mint egy jó ipari munkás és a praktikusság embere. Ezen mindenki nevetett. A szülőköszöntőt vártam a legjobban, az is jól sikerült. A kiválasztott dal a Kárpátia: Örökségem volt. A gyűrűt kővel lefelé fordítva húzta a párom az ujjamra, és én is alig tudtam felhúzni az ujjára. :D De mindezeket leszámítva minden csodálatos volt. Utána fotózkodtunk, csoportképek és a Főtéren is lőttünk pár kreatív fotót. Fotós ismerősöm lelkes volt, még többet is csináltunk volna, csak nem akartuk, hogy addig a többiek a padon ülve unatkozzanak. Így elköszöntünk barátainktól és elindultunk az étterembe. Mindenki azt rendelt, amit szeretett volna. Én Jagert ittam és csirkét ettem, anyus is azt választotta, amit én. Minden kötetlen volt. Az étteremben lesz a lagzi is, a kertje nagyon szép, ott is csinált sógorom pár képet. A hivatalos képekre még várnunk kell, de már alig várom, hogy láthassam őket.
Még egy érdekesség: annyi lett a számlánk a végén, mint amennyit visszakaptunk a nászutas foglalásunkból előlegként előtte pár nappal, mivel lemondtuk a júniusi foglalást. Micsoda véletlen..
Hét körül haza is értünk és ez így pont elég volt. Pedig azt hittem, hogy majd hiányérzetem lesz, hogy nem iszunk, ünneplünk, de semmi. Az idő se volt a legjobb. Így is alig tudtuk feldolgozni a történéseket, de megállapítottuk, hogy jó kis nap volt és mindenki a maximumot hozta ki magából. Egész este beszélgettünk és pakoltam. Igaz, bennünk volt az, hogy ez nem a lagzi volt, de valahogy mégis elég volt ennyi, még azon is elgondolkoztunk, hogy még talán ez is sok volt a reflektorfényből.
Ám pár nap múlva azért én elkezdtem filózni azon, hogy ha csak ennyi lett volna, bántam volna.. Se menyasszonyi ruha, se egy kis mulatás.. Végülis házasok vagyunk.
De kihoztuk a maximumot a helyzetből. Este kitettük a Facebookra, sokan meglepődtek sztem, mert még azt se tudták, hogy tervben van vagy jegyesek lennénk, de hiába, mi nem vagyunk azok a magamutogató típusok. Rengeteg lájkot (már magunkhoz képest) és gratulációt kaptunk, csak másnap este kezdtünk válaszolni, miközben zuhogott az eső és ittuk a pálinkát.
Mindenesetre ez lesz életem egyik legszebb napja, ezt már most tudom.
Minden perce megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése