Változások

 Sokminden megváltozott azóta, hogy anya lettem. Először is szinte semmire sincs időm, ami van is, azt is gyorsan és kapkodva csinálom. Gyorsan eszek, gyorsan fürdök vagy ugrok el a boltba. Egyrészt mert csak a férjemre tudom hagyni a gyereket, másrészt meg vele sincs el nagyon sokáig. Ez tényleg egy 24 órás készenlét, ami alól nincs lazítás.. Sose tudok lazitani vagy lenyugodni.

Másrészt kicsit talán nyitottabb lettem a babával való kimozdulásra. Miután megrendeltem januárban a sport babakocsit, egyre többször, majd szinte naponta indultunk meg sétálni a faluban. Nekem is jót tett a mozgás, és a pici is szereti a babakocsizást. Sokszor elmegyünk a közeli boltba is.  És elkezdtünk buszozni is, mert nem függhetek folyton a férjemtől vagy hogy emiatt hagyjunk ki egy fejlesztést, mert ő épp dolgozik. Szerencsére a kislánynak tetszik a buszozás, elnézelődik, főleg ha olyan busz van, amiből jobban kilát. Talán még jobban is elvan, mint a kocsiban. Persze néha itt is van nyűglődés.

A férjemmel a kapcsolatunk hullámzó. Akár adott nap is hol fent járunk, hol lent. Férjem alapvetően ellenzi a fejlesztéseket, vagyis inkább úgy mondanám, nem látja értelmüket, így emiatt állandó a konfliktus. Igaz volt olyan fejlesztés, ahol beláttam, nekünk ez nem válik be, vagy nem is fejlesztés, így nem is igazán járunk. De azt nem tehetjük meg, hogy nem visszük sehova a kislányunkat. Sajnos ő magától nem igazán fogja megtanulni azokat a dolgokat, amiket más gyerek egyből elsajátít. Rengeteg gyakorlás kell. Én azt se tudom, hova vigyem még a gyereket, férjem meg folyton azt mondja, hogy majd beindul, ne vigyük sehova. Meg hogy történtek már csodák. Nem tudom eldönteni, hogy homokba dugja a fejét, vagy ostoba, vagy tényleg ennyire nagy a hite... Vagy mindhárom együtt. Én inkább pesszimista vagyok, vagy inkább realista. Én nem hagyom figyelmen kívül a kislány előzményeit. Akkor se, ha arról van szó, hogy azt mondják, majd beindul, hasonlítva őt más koraszülöttekhez, holott egyik se egyforma, plusz sokaknak ugye nem volt agyvérzése. Ezt sokan nem tudják, hogy neki volt, de nincs is közük hozzá. Csak hát jönnek a kérdések, hogy na elindult-e már, és ha azt mondom nem, jön a sablonduma, hogy majd behozza, meg hogy XY is elindult egyszer.. , vagy pedig csak  hallgatnak, vagy furcsán néznek. Nem értik. Szóval a férjemmel való kapcsolat is változott, néha eszembe jutnak a régi idők, mintha egy teljesen más élet lett volna. Férjem sokat dolgozik, semmi kikapcsolódás. Azon a kevés szabadnapjan is mennünk kellene mindig valahova, elhiszem, hogy megunta, ugyanakkor a gyerekéről van szó és a tét igencsak nagy. De nem fogja fel, hiába mondom neki.. 

Nem csodálom, hogy sokak házassága rámegy a gyerekre, még akkor is, ha egyébként egy normál fejlődésű gyerekről van szó, nem hogy így. 

És persze a pici lány is változik. Személyisége, érettsége, értelme. Már el lehet vele játszani, szórakozni. Mindent ért, mindenre figyel, minden változás feltűnik neki. Mostmár talán kezd egyre jobban megnyílni más emberek felé is, és a nagyszülők előtt se nyűgösködik. Egyedül is elkezdett enni, csipeget, fogja a kanalat vagy villát, felfedez. Egyedül issza meg az esti tápszert. Olykor makacs, dacol. Csakazértis csinálja. Mindent ledob. Ha azt a fránya mozgást leszámitjuk, szerintem pont olyan, mint más vele egyidős. Vagy legalábbis közelít. Látom a jókat is, nem csak a rosszat. De baromira nehéz figyelmen hagyni azt a dolgot, amin a jövőbeli boldogulása múlik. Egy szülő amúgy is mindig aggódik, apró dolgokon is, csak hogy a mi esetünkben ez nem egy apró dolog... Minden nap úgy kelek fel, hogy na ma megtörténik a nagy változás, produkál valami újat.. De mi van, ha nem?

Egyszer fent vagyok, egyszer lent. Volt, hogy azt kívántam, bár maradtam volna ott a műtőasztalon.. Más szerencsének mondaná, hogy így kijöttünk ebből a helyzetből, de ha az lesz a vége, hogy mondjuk a kislány nem fejlődik sokat mozgásban, az nem szerencse, hanem teher és egy nagy szívás. Nekünk is, és neki is, hiszen mégiscsak az ő élete.

De bízunk a legjobban, mert mást nemigen tehetünk.

Fejlesztések: remények és csalódások

Utolsó bejegyzésem óta igencsak sok idő eltelt. És persze sokminden történt.

A kislányom, akiről írtam korábban, sajnos nem fejlődik mozgásban olyan ütemben, ahogy az kellene, és sajnos nem kicsit van lemaradva. Nem csak a kortársaihoz, hanem még a fiatalabb társaihoz képest is. Jelenleg 17 hónapos, korrigáltan 15,és még mindig nem kúszik, mászik vagy ül.

Azóta, hogy hazajöttünk anno a kórházból, heti egyszer jártunk Dévény tornára, amit szinte mindenki dicsér és egy csodának tart, hát nálunk nem vált be sajnos. Az első pár hónapban segített, de utána 6 hónapig lényegében semmilyen változást nem hozott. Még egy kicsit sem. Oké, türelmes az ember, tudom, hogy a kislányomnál lassabban indulnak be a dolgok, de ennyire? Szóval egyre jobban nőtt bennem az aggodalom és főként a kétely, hogy nem kellene-e váltanunk.

Végül a dévényes is megerősítette, hogy kislányomnak nem feltétlen szükséges a Dévény, mivel nem feszes. A neurológus is azt mondta, hogy nem szükséges. Igaz, a neurológia egy vicc, konkrétan semmilyen tanácsot, ötletet nem kaptunk, hogy hova vigyük fejlesztésre a gyereket.. Amit én mondtam, hogy szeretném megpróbálni, arra rá mondta, hogy próbáljuk. Úgyhogy ez volt a nagy segítség..

Így február vége felé elkezdtük az úgynevezett Vojta - terápiát, ami talán kevéssé ismert, mint a Dévény, viszont más országokban sikeresen alkalmazzák. A gyógytornász már első alkalommal több dolgot mondott a kislányomról, hogy mit lát nála, mint a Dévényesünk fél év alatt. Amikor elkezdtük a terápiát, a pici lány szinte mindig csak a hátán feküdt, nem forgolódott, holott elvileg tudott volna, de hónapokig nem gyakorolta... A lábát szinte alig használta, mindig csak nyújtva volt neki. Nem tett semmilyen erőfeszítést, hogy elérjen pl egy játékot. Legszivesebben csak a hátán feküdt.. Meg időnként hasalt, ha úgy tettük le.

Pedig akkor már korrigáltan is elmúlt 1 éves. A torna után elkezdett picit erősödni, pl a lába..

Aztán hallottam egy másik terapeutáról, aki Tsmt tornát csinál, így hozzá is bejelentkeztünk. Valahogy úgy éreztem, nem elég egy terápia, illetve jó lenne még valami a manuál terápia mellé, így március végén el is mentünk az első tsmt tornára. Ez volt az első olyan foglalkozás, amit a kislányom nem ordított végig, sőt, még élvezte is. Kaptunk egy feladatsort, amit itthon kell csinálnunk, meghatározott alkalommal adott héten. Pl első 2 hétben 3x, utána 5x, és így tovább. Ez a terapeuta is alapos volt, mindent kikérdezett és látszik rajta, hogy nagyon szereti a gyerekeket, és ért a nyelvükön. Így nagy lelkesen vágtam bele a tornába, remélve, hogy segíteni fog. És a picikémnek tetszett, még nevetett is sokszor. Igaz, itt a munka nagy részét mi végezzük, szülők, merthogy ketten kell csináljuk férjemmel a gyakorlatokat. Lepedőben hintáztatás, nagy labdán gurigázás, gördeszkán fel-le, közben pedig mondókákat énekelünk. Igazából ez a központi idegrendszerre van hatással, és később fejti ki az eredményét.

Tehát nagyjából 3 hónapja vojtázunk és 2 hónapja tsmt - zünk. Így együtt a kettő szerintem hatásos. Mindegyik máshogy segít. De a gyerek sokkal többet mozog, forgolódik, emelgeti a popóját, volt, hogy felülni is próbált. A kúszás lehet, hogy kimarad, mert szinte mindig tenyértámaszba van, de az biztos, hogy a karjai erősek. Szóval magához és az előzményekhez képest sokat fejlődött. Szellemileg pedig nap mint nap mutat valami újat. Bármit mondunk neki, érti, a passzív szókincse nagy, tapsol, mutogat, puszit ad, mutatja a nyelvével, hogy csinál a kutyus, utánoz szavakat és hangokat, jelzi, ha kakilt, tudja, hol a haja, orr, száj. Kiveszi a szekrényből a fogmosó poharát. Kihúz fiókokat, szekrényt nyit és nyúl a kilincsért, hogy kinyissa az ajtót, elhúzza a függönyt. És ez most csak az, ami hirtelen eszembe jutott. Nyilván ha megindulna a mozgása, még több mindent tudna és értene.

Úgy tartja a könyvet, mint aki tud olvasni, percekig lapozgatja oda-vissza.

Sajnos pl a neurológust ez nemigen érdekelte, mert csak azt nézi, hogy mozgásban el van maradva, és így fennáll a CP, azaz a cerebral paresis lehetősége,a megkésett mozgásfejlődés miatt.

De persze nem javasol vagy segít semmit.

A szülőnek kell kijárni az utat, ami a gyerekének jó lehet.

És persze ott van az államilag támogatott korai fejlesztés a pedagógiai szakszolgálatnál, amit nem igazán neveznék fejlesztésnek. A konduktor hölgy nem csinál sokmindent, a gyerekhez is csak ritkán ér, néha eszébe jut egy-két mondóka, közben mondja, hogy mit csináljunk a gyerekkel, pl karkörzés, buborékat fúj néha, meg kitesz vagy 20 játékot a gyerek elé és várja, hogy elinduljon értük. Otthoni feladatot vagy hogy mit gyakoroljunk még eleinte mondott, már nem.

Mikor kérdeztem tőle, hogy tsmt-re mehetnénk - e a szakszolgálat által, annyit mondott, hogy majd ha a szakvélemény kimondja. Szóval a szakszolgálat se segítség. Ha nem tudnám, hogy máshol a konduktorok végig tornáztatják a gyerekeket, és az egész tényleg a fejlesztésről szól, még azt hinném, mindenhol így megy. De ahova területileg tartozunk, ott sajnos tényleg nem folyik fejlesztés.. És ezt nem csak én látom így, más anyukák is. Így nagyon ritkán megyünk, mert nem fogok időt pazarolni olyasmire, ami nem segít a gyerekemnek. Lényegében itthon több hasznos dolgot csinálok vele mint ott, és legalább itt nem nyafog közben.

Habár azt látom, hogy ez a két terápia hasznos, mégis mindig elfog a kétely, hogy elég - e ennyi, nem kellene-e még valamit kipróbálnunk. Hiszen a kislány még mindig nem indult be igazán. Nyilván egy normális korai fejlesztés segítene, de mit tehetek ha mi ezt kaptuk? Persze messzebb lenne biztos normális vagy magánban. De fizessek azért, ami ingyen járna? 

De csak bízni és remélni tudok, hogy lesz pozitív változás. Sokan hisznek benne, nekem is ezt kellene tennem.