A melóhelyen újabb változás következett be, ami az én munkahelyi kedvemet is biztos befolyásolni fogja, mert felmondott az a kollégám, aki talán túlzás nélkül kijelenthetem - a legközelebb állt hozzám. Személyében olyan ritka jó vezetőt ismerhettem meg (nem az én felettesem volt), aki mindenkiben megtalálta a pozitívumot, aki azoknak az embereknek is bizalmat szavazott az elején, akikről más csoportvezető már rég lemondott volna. Megmondom őszintén, 4 napig emésztettem az információt, hogy felmond (velem közölte másodikként) ami együtt járt gyomorgörccsel is és a folytonos aggódással, hogy mi lesz most? Olyan jól dolgoztunk együtt, annyit segített, jobban ismert mint bárki más, megnyíltam neki, nem lesz még egy ilyen, mint ő. Ami igaz is, de próbálok ezen nem rágódni, továbblépni, hiszen neki ez jó lesz, és mivel emberileg is kedvelem, így minden jót kívánok neki és teljesen megértem a döntését. Ha lehetne, én is mennék .. csak hát hova?
Az én felettesem személye is változott, de évente már ez is megszokott dolog. Sajnos nem a legjobb irányba változik a helyzet, akármennyire izzadságszagúak is a próbálkozások. Van káosz bőven, szinte olyan,, mint a legelején. A rendelkezések nagy része nevetséges, logikátlan, érthetetlen.
Így ahogy ez a kollégám is mondta, úgy látja rajtam, hogy már én se leszek itt sokáig.
Viszont mi kellene ahhoz, hogy változás történjen? Nos, ki kellene hoznom a legjobbat magamból,elsősorban nyelvet kellene tanulnom, önfejlesztő könyveket olvasnom.
És persze keresnem kéne helyeket, amiket eddig hiába tettem meg, mert sok helyről vissza se hívtak/írtak, nem hogy bemenjek interjúra. Végülis azzal nyugtatgattam magam, hogy biztos nem az volt a nekem való hely, nem volt hiába, és valószínűleg még dolgom van itt, fejlődnöm kell. Tudom, hogy sokkal több van bennem annál, aki most vagyok, és amilyen arcomat jelenleg megmutatom. De őszinte legyek, nem is vágyok rá, hogy megmutassam, mert sajnos olyan szinten hidegen hagy az egész, hogy még ahhoz sincs kedvem, hogy kreatívkodjak, holott van bennem kreativitás. Csak már belefásultam az egészbe.
Ezért remélem, rám mosolyog egyszer majd a szerencse, a lehetőség, bármi.
És ami miatt talán nem vagyok már olyan feszült, az Echkart Tolle könyvének köszönhető, A most hatalmának. A könyv sajnos nincs meg, online olvastam el az elejét, de nagyon bejött.
Ha elolvasom végig, lehet, hogy bejegyzést is írok róla, de addig álljon itt egy idézet a könyvből:
"Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van, és mindig csak most van? Add meg magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az hirtelen elkezd érted, s nem pedig ellened működni!"
