Templom és kocsma

Azt hiszem, mostanában megváltoztam. A folytonos önkeresés, válaszkeresés, önmarcangolás kálváriájából lassan-lassan kilépek. Úgy tűnik, az önelemzésről nehéz leszoknom, máskülönben blogot se vezetnék. Viszont már nem marcangolom magam nap, mint nap azon, mi lett volna, ha, vagy mi lenne, ha. Rábíztam magam valamire vagy inkább valakire, aki odafentről vigyáz ránk, akit ha keresünk, talán megleljük a választ - önmagunkban. Ő egyébként is jobban tudja, mint mi, ezért hát miért is feszengenék folyton, ezzel csak gyomorgörcsöt és fejfájást okozva magamnak. Ha belerokkanok, sem fogom megérteni azt, amit éppen akkor MÉG nem kell megértsek. Belenyugodtam abba, hogy a válaszokat később találom majd meg, a kellő időben. Pár hónapja meglepődtem volna a mostani magamon, amikor mindenféle nógatás nélkül indulok el a templomba, sőt, érdekel, hogy aznap mit fogok hallani. És aztán egész nap átjár valami - azt hiszem, a hit érzése, hogy nem vagyunk egyedül ezen a világon, és ha Isten velünk van, ki van ellenünk? És napokig tart és erőt ad. Persze nem nem nevezném magam elvakultnak, csupán próbálom ezt az utat járni és hiszem, hogy ahogy sok más embernek, nekem is sikerül majd megváltoztatnia az életemet. Már most képes vagyok máshogy gondolkozni. Hálát adok minden napért, és erőt kérek minden másnaphoz.
Mert megvan az életem, mert ezt nem vették el tőlem. Ritka, amikor az ember képes az életet értékelni, amikor hálát ad annak, hogy dobog a szíve, és nem azért zsörtölődik, mert ma se kapott fizetésemelést. Hiszek abban, hogy ez a jó út, sőt, érzem is.

Mi volt korábban?

Bevallom, pár hete megint elmentem abba a közeli kocsmába, ahová régebben jártam minden pénteken. Ismerős arcok köszöntöttek, persze akkori barátnőm nem volt ott éppen.
Viszont találkoztam egy régi ismerős fiúval, aki most is örült nekem, mint mindig, amikor félévente egyszer felbukkanok ott, jót beszélgettünk. Neki is van párja, nekem is, de még erről is tudtunk feszengés nélkül beszélni. Látom rajta, hogy még mindig bír, de én is bírom őt. Barátként el tudnám képzelni... de ő engem nem tudna barátként elképzelni, csak barátnőként, ahogy ezt többször is hangoztatta. Így végül maradtunk ismerősök.. egy nagyvárosban.



Érdekes érzés volt ismét elmenni oda, elnézni a sok törzsvendéget. Sokan járnak kocsmába, az ismerősük vagy csak szimplán az ivás miatt. Elvannak, beszélgetnek, de közben legbelül szenvednek és üresek. Nem sugároznak magukból semmi pozitívumot, elrontják családjuk vagy önmaguk életét és közben vészesen fogy a pénzük. Sokan ateisták, és még büszkén hangoztatják is. Mindenkinek megvan a joga hinni valamiben vagy akár nem hinni semmiben. Sokaknak az jelenti a hétvégét, ha leihatják magukat. Talán tiniként még érdekes, de hogy valakinek ennyi legyen az életcélja felnőtt korban is? Én is akkor jártam ide, amikor rossz lelki állapotban voltam, sokszor hiába várva egy-egy telefonhívást, vagy kocadohányosként pár szál cigit elszívtam bánatomban, hogy aztán másnap üresen és egyedül keljek fel. Semmi értelme nem volt az egésznek, még rosszabbul éreztem magam, mint előtte. 


Ezektől a dolgoktól nem épül a lelkem, és könnyen lerombolhatják, amit felépítettem. Mostmár feltöltődni szeretnék, nem pedig másnaposan kínlódni az ágyban, azon siránkozva, hogy elrontottam az életem.

Viszont ha elrontottam is, megvan az ÉLETEM. És amíg tudok lélegezni, addig talpra is tudok állni. És hálát adok. Minden egyes napért.