Csaknem hét éve élek Szegeden. Különböző albérletekben, valahol több évet töltöttem, volt, ahol csak pár hónapot. Mindig is arra vágytam, hogy egy nagyobb városban lakhassak - legalábbis még gimiben. Itt van élet, este is járkálnak emberek az utcákon, mindig történik valami.
Egyetem alatt kiélveztem a szórakozóhelyek- nyújtotta lehetőségeket, a diák kedvezményeket, kulturális rendezvényeken vettem részt. Úgy éreztem, enyém a világ. Tetszett, hogy szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, elkezdtem önállósodni, habár még mindig szívesen és gyakran jártam haza.
Sosem voltam bulizós, de ez az egyetem alatt megváltozott. Lakótársaim belevontak a bulikba, egy idő után pedig én is elkezdtem élvezni, szívesen mentem el velük, volt, hogy én találtam ki, hogy menjünk el valahova. Ismerkedtem, randiztam, nagy város, sok új embert ismertem meg. Az egyetem után itt lett az első munkahelyem, tetszett, hogy nem kell sokat buszozni, hogy eljussak A pontból B pontba, hiszen általában belvárosban laktam. Egyből otthon voltam, este, ha el is mentem valahová, nem kellett buszhoz, trolihoz igazodni, akkor mentem el, amikor kedvem tartotta.
Bár múlt időben írok erről, ez a tényező mai napig erős kifogás amellett, hogy itt, Szegeden maradjak továbbra is.
Mindig van hova beülni, kimozdulni, fesztiválok, programok, pezsgő élet (bár főként az egyetemistáknak, mint munkaidőben rájöttem), van hol normálisan bevásárolni, akár kaját vagy ruhadarabot.
De néha egy olyan dolog ütötte fel a fejét bennem, amit bizonyára sok városlakó átérez. Vagy inkább az, aki hirtelen a csendes, nyugodt kisvárosi kertes házból egy vidéki nagyváros belsejébe kerül: ez pedig az ELMAGÁNYOSODÁS. Sétálok az utcán, elnézem a hatalmas épületeket, a szép parkokat, és hiába vesz körül sok ember, úgy érzem, egyedül vagyok.
Előveszem a cigimet (megjegyzem, sosem dohányoztam Szeged előtt, sőt, megvetettem), de valahogy úgy éreztem, erre szükségem van. Ez a magány hozta magával a kocsmába beülős néhány estét, ami miatt biztos sokan lenéznek, de egyszerűen úgy éreztem, szükségem van társaságra.Az is megesett, hogy csak úgy sétálni indultam céltalanul, a rakpart felé. Hangulatos, de nincs kivel megosszam. Itt senki sem ér rá, dolgozik, aki pedig igazán fontos lenne, nem ebben a városban lakik.
Aztán kollégáimtól hallottam, hogy sokan panelben élnek (albérletben) a gyerekükkel, pl. tizedik emeleten. Egy városban laknak, ahol minden adott - és mégis ez milyen élet? Nekem is ilyen kell?
Viszolyogtam attól sokáig, hogy én innen elköltözzek egy kisebb városba, netán községbe. Ezért jöttem ide tanulni. Az, hogy utána mi lesz, nos, talán én se gondoltam végig. Valóban itt szeretnék családot alapítani? Itt lakni albérletekben? Ha belegondolok, mennyit költöttem albérletre minden hónapban! Utazás vagy már egy lakástakarék része is kijöhetett volna belőle.
Sokkal jobb lenne egy saját ház ... A saját cuccaimmal, tárgyaimmal, a könyveimmel, amelyek az otthoni padlásunkon porosodnak, és nem velem vannak.
Nem gondoltam arra, hogy itt hagynám Szegedet, amíg meg nem ismertem a páromat, aki egy községben él. Akit sokszor nem értettem, miért szereti azt a helyet. Hiszen ott nincs semmi, nem néz ki jól, sok helyen földút, semmi kikapcsolódási lehetőség, sok "alja" ember. De ő kontrázik folyton. Azt mondta, ott nyugalom van és csend. Ha gyerek lesz egyszer, nem egy panelban akarja felnevelni, hanem egy olyan helyen, ahol van kert, lehet levegőzni, kint játszani. Állatokat akar tartani, kertészkedni akar. Így nem kell olyan sok hitelt felvenni, nem akar eladósodni, nekem is csak jót akar, mert tudja, hogy ott, a nyugalomban magamra találnék. Talán igaza van, hiszen itt sokszor úgy érzem, megbolondulok a sok hatástól.
Azt hittem hónapokig, hajlandó lesz Szegedre jönni miattam, összeköltözni közösen egy albérletbe.
De már TUDOM, ez nem fog megtörténni.
Azt hiszem, én kell oda költözzek hozzá vagy legalábbis egy házban élni, nem pedig tengődni idegen lakótársakkal a harminchoz közeledve .. mint sokan mások.
Ha komolyan akarok tervezni, akkor ezt át kell gondolnom. Bár akkor minden megváltozna. Nem dolgoznék ott, ahol most. Nem buszozhatok több tízezerért a munkahelyemhez. Mást kell találnom.
De mi lesz, ha megbánom?
Persze erre a párom azt mondaná, hogy érezni fogom a helyes utat, mert Isten megmutatja azt.
Akárhogy is lesz, az őrlődő gondolataim még megmaradnak és egyszer majd döntést fogok hozni. Lehet, így már nem sokáig fogom bírni.
Ui: Ez az albérlet-lét, céltalanul tengődés a nagyvárosban, ezt mind tipikusan az Éjjel-nappal Budapest sorozat képezi le. Nekem Éjjel-nappal Szeged van. De egy felnőtt, komoly ember nem vágyhat mindig erre.
