Sokszor olyan egyedül érzem magam. Van, amikor szinte mindegy, csak valakivel találkozhassak.
Van, hogy hetekig elvagyok magamban, sorozatokat nézek, olvasok, megyek a dolgomra.
De most, hogy jön a tavasz, eszembe jut, hogy milyen jó lenne valakivel sétálni a rakparton, vagy csak úgy beülni valahova.
Persze korábban azt írtam, hogy a hiba nem bennem van, hanem egyszerűen ilyen a világ.
De néha mégis elbizonytalanodok. Amikor válaszra se méltatnak, hónapok óta nem írnak ismerősök, barátnak nevezett emberek. És rájövök arra, hogy ismét egyedül vagyok és csak magamra számíthatok.
Néha felkerekedek, és elindulok sétálni estefelé vagy délután Szeged utcáin. Általában a rakpart a célpont és a Felső-Tisza part, amihez sok kellemes és nem kellemes múltbéli emlék is köt. Ma, hogy ismét arra sétáltam, szinte eggyé váltam a múltbéli énemmel.
Csupán a helyszín elég volt ahhoz, hogy felidéződjön bennem, mit éreztem akkor, amikor arrafelé laktam albérletben. (A jelenlegi albérletem már a hatodik, és nem esik olyan távol a fenti helytől.)
Eszembe jutott, hogy vajon akkor jól döntöttem-e. Eszembe jut az örlődésem.
Két embert vesztettem el ott, akik már soha nem fognak úgy jelen lenni az életemben, mint régen.
Az egyik a volt barátom (persze, tudom, exek után ne siránkozzunk), de itt nem arról van szó, hogy a kapcsolatunkat sírnám vissza, hanem a személyét. Hogy tényleg mindenben számíthattam rá. Minden elvárásomnak megfelelt, csak épp nem jöttünk ki jól egymással. Ez a gond az elvárásokkal, úgyhogy már nem is támasztok elvárást azóta férfival szemben vagy legalábbis nem ekkorát.
Mert aki megfelel az elvárásomnak, annak talán én nem felelek meg.
Lényeg, hogy a kapcsolatunk vége érdekesen alakult. Én mondtam ki az áment, aztán ő se vonakodott tőle túlságosan. Hamar túltette magát rajtam, ami persze az önbecsülésemet aláásta rendesen, hónapokig gyomorgörcsöm volt, sírtam, reggelente hányinger, idegesség még a munka miatt is.
Én igazán jóban akartam maradni vele. Az első (bár korántsem olyan komoly) exemmel is sikerült, és azt hittem, ez se lesz másképp.
Még találkoztunk utána, megtudtam,amit nem akartam, randik, más csajok. Akkor jutottam eszébe, amikor a volt barátnői szakítottak vele. Ez már a második ilyen eset volt, és most is csak azért nincs benne az életemben, mert nem válaszoltam neki, teljesen kizártam az életemből, ignoráltam, ahol csak tudtam. Nem akartam megbántani, de tudtam,ha ezt folytatjuk,akkor én fogom megbánni,de nagyon. Nem akartam, hogy játszadozzon velem kénye-kedvére, elővegyen,ha magányos,majd ismét tegyen rám magasról. Szerettem volna jóban maradni vele, kedves ismerős szinten, de vele lehetetlen, mert mindig közeledett, pedig tudta már akkor, hogy nekem van valakim, aki nála is jobban megbecsül engem. Nem válaszoltam az üzeneteire, és ezzel letudtam, legalábbis látszólag, Hogy gondolati szinten ez meddig lesz még bennem, nem tudom. De ha találkoztam volna vele ismét, attól tartok, megint lett volna hátsó szándéka, így inkább úgy voltam vele, hanyagolom.
A másik ember a gimis kori barátnőm, akivel gimiben is inkább kényszer barátok voltunk. Ő is Szegeden dolgozik, albérletben lakik, a kapcsolatunk hullámvölgy, vagy épp beszélő viszonyban vagyunk, vagy épp nem beszélünk hónapokig. Most úgy tűnik, az utóbbi van. Ő a talit csak kocsmában tudja elképzelni, mikor elmennék máshova, fáradt vagy kiderül, hogy a lakótársaival mégis elmegy bulizni, moziba. csak velem nem. Mikor dobta őt a pasija, és én is szakítottam a barátommal, úgy gondoltam, jó ötletnek tűnik összeköltözni. Szingliként jól elleszünk, majd biztatjuk egymást .De nem kaptam tőle lelki támogatást, elmentünk együtt iszogatni néha és itt meg is állt a dolog. Volt, hogy egész nap alig szóltunk egymáshoz. Pedig előtte minden lakótársammal jóban voltam és beszélő viszonyban, sőt barátság is alakult ki (ha ugyan létezik még ez a szó az én világomban), de itt pont egy barátságból lett közöny. Aztán ő visszaköltözött a volt barátjához én meg egy másik albérletbe mentem. Majd fél évig semmit nem tudtunk egymásról, aztán egyszer csak írt (vagy én,már nem is emlékszek),és újra elkezdtünk találkozni, de már nem volt a régi. És már sosem lesz az. Sem a volt baráttal, sem vele.
De jönnek mindig új emberek. A kollégáim között sok szimpatikus ember van, és a csapatépítőkön is jól érzem magam, sőt, túl jól is mostanában...
Tovább kell lépnem. Nem lehet túl sok sétát tenni a múltban, mert ott ragadok, ahogy ma este is visszatértem kicsit.
Ők akkor voltak az életem részei, de valami miatt (mert ugye véletlenek nincsenek) ők már nincsenek benne. Nem lehet tudni, hogy alakul még a jövőben.
Előre kell néznem és csak ELŐRE.
És maradjon meg ez a fejezet a nosztalgiának, a többi pedig a jelenről szóljon.
Arról, ami benne van, és ne arról, ami már nincs.
Ui. A bejegyzésem címe nem véletlenül egyezik meg az Edda egyik számával. A Séta a múltban az egyik kedvencem tőlük.
