Mindennapjaink a védettség árnyékában határon innen és túl

 

Végre egy kicsit elindult az élet. Kinyitottak a teraszok, az éttermek, kocsmák, mozik, strandok, hotelek. Igaz, sokmindent, ahogy az várható volt, védettségi igazolványhoz kötnek. Éppen ezért döntöttem úgy én is, meg végül férjem is, hogy beoltatjuk magunkat. Hiszen tudtuk, hogy majd utazni is szeretnénk, nyaralni menni, így május 1-jén megkaptuk második oltásunkat. Orosz vakcinát kaptunk, mert éppen ez volt és a környezetünkben is a legtöbben. A vírustól sosem féltem, de attól, hogy korlátoznak a szabadságomban, már sokkal inkább. Szinte már-már aktuálissá váltak ezek a sorok, hogy „talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Persze ezt is ránk kényszerítették és mondhattunk volna nemet is. De ez már úgyis mindegy. Az idő eldönti, hogy jó döntést hoztunk-e vagy sem.

Belföldön tény, hogy tudunk mozogni ezzel az igazolvánnyal, de a külföldre utazás és főként, a hazaút már inkább kérdéses. Múlt héten közel 1 év után, a védettségi igazolványaink birtokában el mertünk indulni Romániába, meglátogatni mamámat és keresztszüleimet. Persze a tévében is vígan hirdetik, hogy szabad az út Romániába, lehet menni. Igen ám, csak azt nem nagyon közlik, hogy oda mehetsz ugyan, de hazafelé már kevésbé biztos. Pedig még a konzulátus oldalát is megnéztem, és ott azt írták, hogy karantén, teszt vagy védettségi igazolvány kell a beutazáshoz. El is indultunk haza, teljesen nyugodtan (hiszen odafelé olyan volt, mint máskor), akkor kezdődtek az érdekességek, amikor a határőr nő elkérte a személyi mellett a lakcímkártyánkat is, majd a védettségi igazolványunkat. Megnézte, hogy mi férjemmel 30 km-en belül lakunk, így védettségi ide vagy oda, simán átmehetünk. Szüleim 30 km-en túl laknak a határon belül, így tőlük megkérdezte, hány oltást kaptak, és a védettségi mellé elkérte az oltási papírt is, amit az oltópontok állítanak ki. Mivel anya csak egy oltást kapott, így a határőr közölte, hogy valószínűleg karanténba kell mennie. Úgy, hogy rá 3 napra kapta volna a második oltást!  Viszont mivel a héten utaznak Siófokra immáron harmadik foglalás után, nem akarták bevállalni a karantént. De a nő egyébként sem volt tisztában a jogszabályokkal, látszólag tartott attól, hogy valami feljebbvaló majd megkövezi, hogy átenged minket, holott rajtunk és rajta kívül senki se volt ott. Akkor már félre állított minket a parkolóban. Ilyen a 30 év alatt nem történt velünk. Össze-vissza hebegett-habogott, abban sem volt amúgy biztos, hogy ez az ingázás dolog létezik, de egyébként teljes egészében a jóindulatán múlt volna, hogy átengedjen minket. A nő javaslatára elindultunk Nagylakra, mondván, ott sokkal engedékenyebbek, mivel más megye, ott elég lesz a védettségi. Azt mondta csak kb 20 km, ehhez képest volt 50 km. Sose mentünk arra, de már feltűnt a határhoz közeledve, hogy rengetegen vannak. Majd 10 km-es kocsisor állt a határon. Ott beszéltünk egy rendőrrel, aki elmondta, nem is érti, hogy miért kért a nő tőlünk oltási papírt, elég lenne a védettségi. Közben megkerestem a rendeletben, hogy ott nem írják a védettségit, csak a karantént vagy a tesztet… Apa végülis úgy döntött, visszaindulunk Tornyára, és teszünk még egy próbát. Megkérdezte a rendőrt, mikor van őrségváltás, és mivel náluk este 7kor, így megvárva  a 7 órát, visszatértünk  a tornyai határátkelőhöz, ahol amúgy mindig csak 1-2 autó van. Szerencsénkre egy férfi volt már bent a bódéban, aki még csak ki se jött, ráadásul a személyinken kívül semmi mást nem kért el, és azt se kérdezte meg, be vagyunk-e oltva, csak intett, hogy mehetünk. Ennyit a szabályokról. Csak a szerencsén múlik minden, és azon, hogy ki van éppen a határon.

 Aznap háromszor mentünk át a román határon, a románok egyszer sem kekeckedtek, az egyik még a személyinket sem kérte el. A magyarnak meg a magyar a legnagyobb ellensége, mint kiderült. Úgyhogy jó kis kalandunk volt, de legalább anyának nem kellett karanténba mennie, így végül 1 hónap csúszást követően ugyan, de elmehetnek Siófokra.

Furcsa érzés volt a határ menti kalandunk, az érzés, amikor csak haza akarsz jutni, mindegy már szinte, hogy milyen áron.

Remélem, hamarosan már védettségi se fog kelleni, és lehet majd utazgatni mindenféle teszt és karantén nélkül. De addig még hosszú az út.

 

Azok a fránya szomszédok

 

Nem állítom, hogy mi tökéletesek lennénk, de az elvem az, hogy élni és élni hagyni. Nem tudom, ki hogy van a saját szomszédjával, de sokaknak van velük rossz viszonya és konfliktusa, elég ha csak a szomszédháború oldalra gondolunk, ami tele van problémás szomszéd esetekkel. Mondjuk ahhoz képest mi még nem panaszkodhatunk, mert kimondottan vitánk nem volt velük, egyelőre csak magunkban füstölgünk miattuk. Hangsúlyozom, egyelőre. Mert az a bizonyos cérna, egy idő után könnyen elszakadhat. Az ember csak nyel és nyel, míg végül már nem bírja tovább, ki kell adnia magából azt, ami felgyűlt benne.

Nézzük hát a mi szomszéd típusainkat.

1. számú szomszéd: számunkra a legutálatosabbak. Hangos, sikítozó, üvöltöző gyerek, „majd felnő magától a kölök” típusú szülők, akik csalják egymást és a házasságuk egy rom. Egymással is kiabálnak. Anyuka apukával, apuka gyerekkel, a gyerek anyukával és így tovább. Mellette Hupikék törpikék remix max hangerőn, miközben szintén üvölt a gyerek, túlüvöltve a zenét is. Néha random AC/DC, techno és rádióhallgatások, ki-ki a saját stílusa szerint. A kertjük hatalmas gaztömeg, kósza tyúkok a fű alatt, amelyek néha kerítés híján átjönnek hozzánk legelni. Öröm az ürömben, hogy volt pár tojásunk télen, mivel nálunk vendégeskedtek az ólban. Ha fel tudnék dolgozni egy tyúkot, már rég elkaptuk volna mindet és mentek volna a fagyasztóba. Az udvaruk is egy szemétlerakó, néhol gyerekjátékok, elrohadt virágok a párkányon, mert igény ugye van. Autóval jár az asszony egyfolytában, letaposva a füvünket és tovább tetézve az amúgy is szar állapotú földutat.

2. számú szomszéd: utálni éppen nem utáljuk őket, de irtó vicces az életvitelük. A pasi összeszedett egy háromgyerekes nőt, kettőnek van apja, a harmadikról nem tudni, hogy ki az apuka, de biztos nem a szomszéd. Az asszonyka nem dolgozik, de cserébe naponta jön a futár a legújabb megrendelt termékekkel. Minden héten más színű a haja. Az egyik szembe szomszéd k*rogatta hetekig, miközben a pasija dolgozott. Erről már az egész falu tudott, csak a hapsija nem. Vannak teheneik, disznóik, de a kerítés szar, így időnként kiszöknek az állatok az udvarra, néha a 3 kutyájuk is rájuk támad, így az ingyen cirkusz garantált. Két helyen laknak egyszerre, délután forgatókönyvszerűen megindulnak a pasi szüleihez, ott vacsiznak vagy fürödnek, vagy nem tudom mit csinálnak, majd este 8 körül visszajönnek. Annyi jó van, hogy ez a három gyerek feleannyira nem hangos, mint az az egy üvöltöző az 1-es számú szomszédnál. A füvet másfél hónap után sikerült levágni, amikor már akkora volt, hogy a legkisebb gyerek és a kutyák is alig látszódtak ki belőle. De persze csak a fű autóút felőli részét nyírta le, a kerítésnél nem. Az udvarban valamelyik nap este 6-tól fél 8-ig nyírta a füvet, pedig egész nap itthon volt. Egy kis részt középen lenyírt, azóta semmi. A hangos zene őket is zavarja, még az ágyuk is döngött a basszustól anno, de szólni nem szóltak semmit.

3. számú szomszéd: A fűnyírás neki se erőssége, sőt, ő hozzá se nyúl, inkább fizet az egyik hívő gyereknek, hogy kaszálja le a füvét. A csávónak se kutyája, se macskája, nővel még nem látták. Dolgozni dolgozik, naponta húszszor biciklizik vagy sétál el a falu felé, alighogy hazajön, már 5 perc múlva ül is biciklire. Egyfolytában pörög vagy inkább pörgeti valami. Még vele van a legkevesebb baj, elég csendes, néha fura alakok felbukkannak nála meg hallunk bent dübörögni zenét, de azt is ritkán. Néha elképzeljük, ahogy totál beállva táncol egy-egy techno zenére egymagában a szoba közepén.

4. számú szomszéd: Ők a legnormálisabbak. Rendben tartják a portájukat, szüleink korabeli házaspár. Néha megy a rádió itt is, meg tüzet gyújt a pasi, de csak nagy szélben szokta, mert úgy izgalmasabb. Néha száll felénk a büdös füst, ha begyújtanak. Néha kiabál az asszonyka a pasival, mert három ablakuk is az udvarunk felé néz és tisztán hallani. De ezen inkább röhögni szoktunk. Néha szoktunk cserélgetni zöldségeket, mert ők is kerteznek, mint mi. Kaptunk már tőlük lekvárt és savanyúságot is és egyszer át is hívtak magukhoz minket, mikor ide költöztünk, mert volt náluk egy kisebb banzáj.

 

És akkor ott vannak azok az emberek, akik nem a közvetlen szomszédunkban laknak ugyan, de a közelünkben. Az 5-ösék az 1. számú szomszéd rokonsága, szintén egy kislánnyal, ahol a gyerekek gyakran összejárnak együtt sivalkodni, és naponta többször is elrollereznek, bicikliznek vagy futnak kiabálva az ablakunk előtt.  A szülők – sajnos nem tudok rájuk jobb szót mondani – elég semmirekellők, egyik se dolgozik, az apuka néha alkalmit, anyuka csak ül naphosszat a ház előtt, ha nem épp a lánya után rohangál. A házukat se tartják rendben, igaz, szívességi lakáshasználók, megtűrt személyek, mert a csávó apja a szomszédban lakik. Igen, eléggé beltenyészet. Ott is csodálatos a házasság, a fiúka a 2. számú szomszéd barátnőjével szűrte össze a levet az egyik nyáron. Azóta feltűnően nézeget arra, ha épp elmegy a házunk előtt. Azóta már nincsenek semmilyen viszonyban, csak sejtjük, hogy volt közöttük konfliktus. Gyakran kiírta, hogy egyedülálló, majd hogy kapcsolatban, miközben amúgy házas. Aztán kommentbe felváltva szidták a rokonai, hogy mit képzel, hogy ilyet kiír, hiszen családja van. Szóval nem százas az ürge. Egyszer velem is próbált beszélgetni, amikor meggyet szedtem az utcán, hát nem volt egy hosszú beszélgetés, viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy a tesója baromi hangosan hallgatja a zenét, ami zavaró és jó lenne ha lejjebb venné. Azóta nem volt sok közös beszédtémánk.

Aztán van a buszos csávó a sarkon, aki 4 db buszt tárol az utcán, a telke mellett. A telek be van nőve gazzal, valószínűleg nincs pénz vagy lusta kibetonozni, így jobb híján a járda mellett állnak a buszok. Már több mint 1 éve nem mozdulnak, viszont folyton szereli, hegeszti őket, befoglalja a járdát és az utat is. Ki nem állhatom, már köszönni is csak akkor köszönök neki, ha szembe van velem. Fogalmunk sincs, miből élhet, hiszen egy járata sincs. Valószínűleg a barátnője tartja el.

Aztán a kert felőli szomszédok (nagyjából velünk egyidős pár) már 2 éve megvették a házat, amivel eddig nulla dolgot csináltak. Nem is a faluban laknak, évente kb. 3x látni őket. A füvet se sikerül lenyírni, a kerítést pedig meg kellene csinálni, 2 éve nagy vehemenciával nekikezdett a csávó, azóta annyit sikerült elérni, hogy kiásott egy gödröt az egyik sarki cölöpnek. A mellette lévő szomszéd egy idős házaspár, kerteznek, férjem néha beszélget velük. Velük is cseréltünk már zöldséget és cserébe tőlük is kaptunk sokmindent. A papa néha hangosan hallgatja a Zámbó Jimmy-t, miközben a kertben munkálkodik, amúgy nincs vele gond.

Nem tudom, mi milyenek lehetünk a szomszédaink szemével. Zajt nem szoktunk csapni, dolgozni járunk és próbáljuk a portánkat rendben tartani, fűnyírás, kertezés, gazolás, virágok ültetése..stb. Még ez is több, mint amit a körülöttünk lévők művelnek. Mi így lettünk szocializálva, hogy tartsuk rendben a környezetünket és ne zavarjunk másokat. Számomra ez teljesen természetes dolog, másoknak sajnos nem hogy természetes, hanem egyenesen az a ritka, ha csinálnak valamit. És ezt látják az utódaik is, és talán az ő utódai is. Sajnos itt generációkon átívelő problémák vannak. Ez az egyik. 

 

A bejegyzéshez ajánlott dal: 

Kasza Tibi: Költözz el